A világ egyik legelterjedtebb babonája a péntek 13 -ától való félelem, melyet a "szaknyelv" friggatriskaidekaphobiának nevez. Dan Brown, amerikai művészettörténész, tanár és regényíró 2003-ban megjelent és nagyon gyorsan rekord olvasottságot elért világhírű regénye „A da Vinci-kód” hívta fel a figyelmet arra a hiedelemre, hogy 1307. október 13-án, pénteken végeztette ki a nagyhatalmú Templomos Lovagokat IV. Fülöp (1285-1314) francia király. A történet részletes bemutatása előtt azonban néhány példát is megemlítenénk arra vonatkozóan, hogy részint a péntek, részint a 13-as szám baljós jellege milyen régi gyökerekre nyúlik vissza.

A kép forrása: trovaeventinews.it

A félelem a tizenhármas számtól, vagyis a triszkaidekafóbia az ókorba nyúlik vissza. A tengerentúlon olyannyira tartja magát ez a szokás, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a felhőkarcolóknak nincsen tizenharmadik emeletük, a kórházakban nincs tizenhármas szoba. Franklin Delano Roosevelt sosem volt hajlandó olyan asztaltársaságnál étkezni, ahol tizenhárman ültek. Rendszerint odarendeltek még egy embert.

Ami a pénteki napot illeti: Bibliai oka van, hogy a pénteket a legszerencsétlenebb napok között jegyezzük. Ezen a napon feszítették meg Jézus Krisztust, és állítólag ez volt a paradicsomi bűnbeesés napja is. Az utolsó vacsorán tizenhárom vendég volt: tizenkét apostol és maga, Jézus. Ezért tartja magát az a hiedelem is, hogy tizenhárom emberrel étkezni egy asztalnál: veszedelem. Más források szerint a Messiást eláruló Júdás személyére utal a szám, mert ő volt az, aki utolsóként ült le az asztalhoz. A középkorban ezen a napon éhgyomorra tüsszenteni nagy szerencsétlenséget jelentett. A péntek - a néphit szerint - a gonosz napja, vagyis nem alkalmas házasságra, vagy arra, hogy új házba költözzünk, új állást vállaljunk, nagy útra induljunk. A pénteki naptól való félelem másik gyökere, hogy a XIX. századig ez a nap volt Európában a hóhérok napja: rendszerint ekkor hajtották végre a nyilvános kivégzéseket. A XX. században az Apolló 13 katasztrófája után mai napig tartja magát az a téveszme, hogy az űrrakéta 13 óra 13 perces fellövési kísérlete a harminckilences indítóállványról meghiúsult.

Ám mindez úgy tűnik valóban babona (és nem történelem), ami pedig a babonákat illeti, Rejtő Jenő mondata jut az ember eszébe:

„Nem vagyok babonás és nem hiszek a badarságokban, mert aki minden hétfőn hármat köp kelet felé egy barna kavicsra, azt nem érheti megrontás".

Most térjünk vissza a péntek 13 történelmi magyarázatára: az egész hiedelem hátterében a középkori Templomos Lovagok állnak. A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payens vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra.

A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.

Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. A zarándokok számára bankrendszert teremtettek. Az úton levők pénzüket – nehogy a zarándoklat alatt kifosszák őket - bármely templomos rendházban letétbe helyezhették, majd az út során a kiállított váltókkal más rendházakból mindig annyit vehettek fel, amennyi a napi ellátására és továbbutazásra kellett a következő templomos „banki-kirendeltségig”. (Ily módon a zarándokoknak nem kellet attól félniük, hogy a maguknál tartott összes pénzüket elveszik tőlük.)

A templomosok kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek. A Szentföld mellett hadakozni kezdtek az Ibériai-félszigeten is, hogy segítsenek a visszahódításában (mint ismert, a reconquista csak jóval később, 1492-ben vezetett teljes sikerre). Itt általában a muszlim erőkkel határos területeken kaptak birtokokat, amiket aztán kötelesek voltak megvédeni.

A rend bevétele a XIII. század végére olyan óriási lett, hogy a szentföldi erődítmények után önálló földközi tengeri flottát tudtak építtetni. Ebben a korszakban születhetett a templomosok kincséről szóló legenda. Ám hatalmasak voltak a kiadások is, hiszen a szerzetes lovagok csupán harcoltak, vagyis el kellett tartani őket, csak azt „termelték meg”, amit csata közben és után zsákmányoltak. Az elmúlt évtizedekben történészek sokasága végzett számításokat a templomos rend képzeletbeli főkönyvéről. Egy biztos: a nagy kiadások mellett a templomosok gazdasági hatalma egyre nőtt, s részben ez vezetett a bukásukhoz is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rodosz szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken. IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása, szimónia stb. miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy katár (kathar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa a Vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában pedig Robert Bruce fogadta be őket (a William Wallace vezette felkelést követően), és a lovagok segítségével futamította meg az 1314-es bannockburni csatában a majd háromszoros túlerőben lévő angolokat. Magyarországon is el tudtak vegyülni más szerzetekben.

 Források:

• Dan Jones: A templomosok, Kossuth Kiadó, Budapest, 2018.
• Péntek 13 története. tortenelemcikkek.hu, Harmat Árpád, 2015.02.15.

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Ha érdekesnek találtad cikkünket, ezeket is ajánljuk figyelmedbe: A reformációs és Luther, A sötét XIV. század, A normandiai partraszállás, A lengyel-magyar barátság története, Pestis, Spanyolnátha, Ebola és a COVID, Diktatúrák a két világháború között, Mitől demokrácia egy demokrácia?

A Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata Információs és Módszertani Konferenciáján 2009. november 28-án elhangzott előadás szerkesztett változata. 

Május 21 a Magyar Honvédelem Napja

Ezt a különleges alkalmat 1992 óta ünnepeljünk ezen a napon. Dátumának kiválasztása tisztelgés a Görgei Artúr vezette honvédsereg előtt, mely az 1848/49 -es forradalom és szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontján, három hetes ostrom után foglalta vissza Buda várát. Az összecsapásban 368 magyar lelte halálát.

A magyar honvédség kialakulása

Nem véletlen, hogy a honvédség fogalmának kifejezésére használt szó nemzetté válásunk idején, a reformkorban keletkezett, és szorosan kapcsolódik a „haza” és a „hon” kategóriájához. A „honvéd” szót először Kisfaludy Károly használta az 1821-ben keletkezett „Az élet korai” című versében. A „honvédség” kifejezést pedig gr. Széchenyi István vetette papírra tíz évvel később, a Világ című munkájában. Első használója a katolikus történetíró, Horváth Mihály volt, például az 1841-ben kiadott igen népszerűvé vált és több évtizedig használt, Kis magyar történetnek „becézett” tankönyvében. Igazán azonban 1848 tavaszától Kiss Károly hadtudós szorgalmazta használatát a magyar hadsereg katonáinak megnevezésére.

A Batthyány-kormány 1848 májusában még látszólag a nemzetőrség kiegészítő részeként a „honvédelmére” 10 gyalogos zászlóalj és egy lovas üteg felállítását kezdte meg, melyeket egyre nyíltabban honvédzászlóaljakként kezdtek emlegetni. A magyar honvédség megalakulásának napjaként így 1848 május 16 -át kell kiemelnünk, hiszen Kossuth ezen a napon tette közzé híres kiáltványát a honvédzászlóaljak felállításáról. Mindezt szeptember 16-án Kossuth javaslatára az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) létrehozása szentesítette végleg, mely novemberben az egész magyar hadsereget ruházta fel a honvédség névvel. A létszám gyorsan gyarapodott, akár a honvédsereg teljes létszámát, akár a zászlóaljak számának gyarapodását tekintjük.

A kiegyezés utáni időszak

A kiegyezést követően az 1868:41. tc. értelmében a Közös Császári és Királyi Hadsereg (K. u. K.) keretén kívül a Monarchia osztrák felében létrehozták a Landwehrt, míg nálunk a honvédséget, melyek kizárólag az osztrák, illetve a magyar kormány alá voltak rendelve. Magyarországot hat honvédkerületre osztották fel. Ezek közül az első ötben magyar volt a vezényleti nyelv, a hatodikban (Horvátországban) horvát. A honvédségnek kezdetben csak gyalogsága és lovassága volt. (Tüzérség nem, a műszaki csapatokat pedig szétosztották a két fegyvernem között.)

A honvédséghez kezdetben csak 82 gyalogzászlóalj (ebből négy horvát-szlavón) és egy ún. állandósított század (törzsszázad), valamint 32 lovasszázad (ebből 28 huszár- és 4 dzsidásszázad) tartozott. A hadiállomány 200 ezer körül mozgott. Négy, 250 fős gyalogszázad alkotott egy zászlóaljat. A dandár 1871-től, a hadosztály 1873-tól került a hadszervezetbe, míg 1886-tól létrehozták két zászlóaljból a féldandárt (1890-től ezred). Dandártól „felfelé” seregtestekről, ezredtől „lefelé” csapattestekről beszélünk. Az önálló lovashadosztályok sereglovasságot, a gyalogos seregtestek kötelékébe beosztott lovas csapattestek csapatlovasságot alkottak.

Egy hadiállományú lovasszázad 174 katonát és 163 lovat számlált. 1871-től kettő alkotott egy osztályt, 1874-ben létrejöttek a lovasezredek, melyeket 1880-tól huszárezrednek kereszteltek. Az önálló tüzérség felállítását csak az 1912:31. tc. rendelte el, immár háborúra való felkészülés elemeként. Így önálló fegyvernemként csak 1913-tól jelent meg a honvédség keretében. Az első világháború kitörésekor 32 magyar királyi honvéd gyalogezred állt hadrendben. A tisztek kiképzése 1872-73 óta a Ludovika Akadémián folyt.

A „nagy háború” viharában 14 honvéd gyalog-, 2 honvéd lovashadosztály, 3 honvéd hegyi dandár, 32 népfelkelő gyalogezred, 10 népfelkelő huszárosztály, 160 népfelkelő hadtápzászlóalj és számos tüzéralakulat vett részt. Valamennyi hadszíntéren derekasan megállták a helyüket, bátorságuk, kitartásuk és elszántságuk sokszor a közös hadsereg csapataiét is felülmúlta, amiért gyakran még az ellenség is elismeréssel adózott. Számos esetben nagyobb véráldozatot hoztak, mint a császári és királyi csapatok.

A háborús vereséget követően egy 1918. november 13-én kelt rendelet értelmében a nemzeti fegyveres erő Hadseregből, Nemzetőrségből és Polgárőrségből állt, hat gyalog-, két lovashadosztállyal és nyolc tüzérdandárral. December végén összlétszámuk elérte a 70 ezer főt. A Hadsereg elnevezés helyett, mely a Monarchia hadseregét idézte, a néphadsereg név terjedt el, hiszen az ország államformája november 16. óta népköztársaság volt. 1919. január 25-én bevezették a „magyar” előtagot, így keletkezett az első Magyar Néphadsereg, mely név hivatalossá vált ugyan, de általánossá nem.

A két világháború közt

Az 1919 február 22-én kelt napon egy 70 ezer fős önkéntes (zsoldos) hadsereg felállításáról jelent meg rendelet, mely egységesítette a korábbi három fegyveres erőt, és létrehozta a Magyar Népköztársaság Önkéntes Hadseregét, a Dunaőrséget és a Székely Különítményt, mely székely hadosztályként vált ismertté.

A tanácskormány 1919. március 22-én hirdette meg a Vörös Hadsereg megszervezését, és proletárhadsereget definiált, de a néphadsereg szervezeti kereteinek az átvételével, melyekhez munkás tartalékzászlóaljakat csatoltak. (Az első alakulat március 29-én jött létre.) Április 14-én – bolsevik mintára – létrehozták politikai megbízotti (komisszár) intézményt. Egy nappal később megjelent az első hadrend: hat vöröshadosztály, székely hadosztály, tengerészdandár, nemzetközi ezredek, nyolc munkásezred és munkás tartalék zászlóaljak. Április 18-án felállították a Keleti Hadsereg Főparancsnokságát, majd május 4-én a haderő hivatalos elnevezése Munkások és Parasztok Forradalmi Vörös Hadserege lett. A következő napon – osztrák-magyar mintára (!) – felállították a népbiztosság mellé rendelt Hadsereg-főparancsnokságot, ennek alárendelt három hadtestparancsnoksággal: a ceglédivel, a székesfehérvárival és a hatvanival, valamint a székely hadosztállyal. A Vörös Hadsereg május végére érte el legnagyobb harcértékét, 115 gyalogoszászlóaljjal, 84 géppuskásszázaddal, 8 lovasszázaddal, 14 tábori és 2 hegyi üteggel, 20 tarackos és 3 nehézüteggel, 16 műszaki, 8 repülős századdal, két nemzetközi és nyolc munkásezreddel. Ez összesen több mint 100 ezer főt jelentett.

A Magyar Nemzeti Hadsereg felállítására 1919. június 9-én került sor Szegeden, Horthy Miklós altengernagy felhívására. Ehhez 1920. április 1-jén – tehát már a kormányzóválasztás után – hozzátették a „magyar királyi” előtagot, így Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg lett. 1919. augusztus 7.-től toboroztak, majd 22-től soroztak ebbe a hadseregbe. Létszáma 1920. február 1-jén több mint 100 ezer fő, amiből csaknem 20 ezer tiszt vagy altiszt. Alkotói: hét gyalog-, egy lovashadosztály, valamint csendőrtartalék (utóbbi belső rendfenntartásra, illetve a trianoni békéből következő kötelező létszámleépítés kijátszására).

A trianoni békeszerződés katonai rendelkezései 35 ezer főben maximálták a magyar haderő létszámát. Egy „trianoni” gyalogoshadosztály összetétele: a vezetést szolgáló törzs, három gyalogezred, három-három gyalogzászlóaljjal, egy tábori tüzérezred, egy lovasszázad, egy-egy aknavető, utász- és kerékpáros-zászlóalj, hadosztály egészségügyi intézet, összesen csaknem 500 tiszttel, több mint 10 ezer altiszttel és legénységgel. Az egyetlen engedélyezett lovashadosztály törzsből, egy lovasezredből (benne négy lovasszázaddal), egy tábori tüzérosztályból (három üteggel), autós géppuskaosztagból állt, több mint 200 tiszttel, csaknem 5400 altiszttel és legénységgel. Volt még egy vegyes dandár, mely törzsből, két gyalogezredből, egy kerékpáros-zászlóaljból, egy tábori vagy hegyi tüzérosztályból és vonatból állt, mintegy 200 tiszttel, csaknem 5400 altiszttel és legénységgel.

A honvédséget 14 gyalogosezred, benne 42 gyalogoszászlóalj, hét tüzérosztály és négy önálló üteg, négy önálló huszárezred, hét kerékpáros-zászlóalj, hét aknavető század, három önálló utászzászlóalj, hét híradószázad, hét autósosztag és hét vonatosztag képviselte. Nem lehetett légi és folyami haderő, nehéztüzérség, nem lehettek páncélosok, műszaki alakulatok és vezérkar. A rendelkezéseket kijátszó rejtés korán megkezdődött. A katonai repülés a Kereskedelmi Minisztérium Légügyi Hivatalához került már 1920. január 1-jén. A páncélos és vasútépítő alakulatok a Belügyminisztériumhoz, a határőrizet a Pénzügyminisztériumhoz tartozó Vámőrséghez került feladatként 1921. március 1-jétől. Az 1921: LIII. tc. alapján megszervezték a Levente Mozgalmat, ami 12-21 éves fiúk katonai előképzése is volt.

1927-től, az Antant Katonai Ellenőrző Bizottság távozása után 1930-ra a nyílt és rejtett alakulatok teljes létszáma csaknem elérte a 60 ezer főt. 1933-ban a Vámőrség Határőrséggé való átszervezésével újabb hét rejtett gyalogezredet hoztak létre. Hazánk az 1938-as bledi egyezménnyel visszaszerezte fegyverkezési egyenjogúságát.

A Magyar Honvédség a II. világháborúban

Az 1938. október 1-én, a Darányi Kálmán miniszterelnök által meghirdetett Győri program keretében életbe lépett haderőfejlesztés során létrejött a Huba-I. hadrend. Az öt éves győri program 3 részből állt. A pénzügyi rész vagyonadóból és hitelből egy milliárd pengős beruházást tartalmazott ( 0,6 milliárdot fegyverekre, 0,4 milliárdot infrastruktúrára ), az iparra vonatkozó rész a fontosabb üzemek hadügyminisztérium alá sorolásáról rendelkezett,  a hadseregfejlesztési rész pedig a Huba hadrend szerint mennyiségi (7 hadtest felállítása) és minőségi (páncélosok, tüzérség, légierő, gyorshadtest 2 lovas és két gépkocsizó dandárból) fejlesztésről gondoskodott. November 22-ével megszervezett hadtestek irányítására 1940. március 1-jén felállították a három hadsereg-parancsnokságot. Az 1. – szolnoki állomáshelyű – hadsereg kötelékébe az V., a VI., a VIII. hadtest és a gyorshadtest került; a 2. – budapesti állomáshelyű – rendelkezésébe az I., a II. és a VII.; míg a 3. – pécsi állomáshelyű – fennhatóságába a III. és IV. hadtest tartozott.

A Huba-I. hadrend életbe lépésekor az összlétszám 77 ezer fő volt. A Huba-II. hadrend 1941-es bevezetésekor csaknem 172 ezer fő (ez még a békelétszám), majd a Huba-III. hadrend bevezetésekor, 1943-ra a létszám csaknem 255 ezer fő. 1944. szeptember 30-án, a teljes mozgósításkor a teljes létszám meghaladta az 1 millió főt.

A II. világháború időszakában a Magyar Honvédség élén 6 honvédelmi miniszter követte egymást:

Rátz Jenő: 1938 május 14 - 1938 november 15
Bartha Károly: 1938 november 15 - 1942 november 24
Nagy Vilmos: 1942 november 24 - 1943 június 12
Csatay Lajos: 1943 június 12 - 1944 október 16
Vörös Jenő: 1944 december 22 - 1945 november 15 (Ideiglenes Nemzeti Kormányban)
Beregfy Károly: 1944 október 16 - 1945 április 30 (A nyilas kormányban)

A Magyar Honvédség vezérkari főnökei a második világháború időszakában: Werth Henrik (1938 szeptember - 1941 szeptember 5); Szombathelyi Ferenc (1941 szeptember 6 - 1944 április 19); Vörös János (1944 április 19 - 1944 október 16); Beregfy Károly (1944 október 16 - 1945 április 30)

A szovjet korszak

A második világháború befejezésekor a honvédség létszáma mintegy 50 ezer főt tett ki. A szovjetek által vezetett Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) 1946 márciusában a haderő létszámának 25 ezer főre csökkentését írta elő. Az 1947. február 10-i párizsi béke III. része (Katonai és légügyi rendelkezések) a magyar szárazföldi hadsereget 65 ezer főben, a légi haderőt (90 repülőgéppel) 5000 főben határozta meg. 1948. április 15-én hatályba léptették a „Pilis” (I) hadrendet, melynek főbb elemei: Honvédelmi Minisztérium (HM), három hadosztály (két honvéd és egy műszaki), határőrség, négy honvéd kerületi parancsnokság és HM-közvetlenek voltak. Az összlétszám alig 18 ezer fő, polgári alkalmazottakkal is csak valamivel több mint 20 ezer.

A teljes kommunista hatalomátvételt követően a Farkas Mihály vezette HM erőltetett hadseregfejlesztésbe kezdett. 1948. október 1-jén lépett hatályba a „Pilis II” hadrend, immár csaknem 33 ezer fővel. Bevezették az általános hadkötelezettséget. A hadszervezetben a Pilis I-ben felsoroltakon kívül négy akadémia és több intézet is szerepelt, de elsősorban a létszámokat növelték, valamint a fegyverzet mennyiségét. Már ekkor látható volt, hogy a fejlesztés nem áll meg a 70 ezer főnél. Ebben meghatározó szerepe volt a szép számú szovjet katonai tanácsadó gárdának. 1949. február 19-én a nevelőtiszti intézmény helyett bevezették a politikai tiszti intézményt, 1951. június 1-jével a Magyar Honvédség neve Magyar Néphadseregre változott. November 7.-től a „bajtárs” megszólítást az „elvtárs” váltja fel. A nemzetközi politikai helyzet romlása (hidegháború, koreai háború, hidrogénbomba-kísérletek), a feszült magyar–jugoszláv viszony (politikai és katonai szembenállás) következtében 1952-re 24-25 %-ra növekedik az éves költségvetésen belül (ma ez 2 % alatt van!) a hadi kiadások aránya, ami igen erősen megterhelte a népgazdaságot. Az 1949-ben még csak 33 ezer fős hadsereg 1950 végére közel 115 ezer, 1951 végére 190 ezer, 1952 végére pedig 210 ezer fős lett. Ez a létszám 1954-re 160 ezer, 1956-ra 120 ezer főre csökkent. 1952. február 25-től gyors ütemben folyt a felduzzasztott sorállomány felszerelése szovjet mintájú ruházattal (a tisztikar e tekintetben már előbbre tartott). Ekkorra már a néphadseregben rendszeresített valamennyi fegyver szovjet mintájú volt.

1955-ben a Magyar Néphadsereg szervezeti felépítése a következőképpen festett: három lövészhadtest (3. Kecskemét, 6. Székesfehérvár, 9. Debrecen); szervezetükben hat lövész- és három gépesített hadosztály; két tüzérszakosztály, három tüzérdandár; négy honi légvédelmi tüzérhadosztály, két rádiótechnikai jelzőezred, egy híradóezred, négy repülő-hadosztály, 11 repülő-műszaki zászlóalj; egy híradó és egy rádiófelderítő ezred, egy híradózászlóalj; két műszaki dandár és két speciális (aknakutató és műszaki-építő) zászlóalj; két aknakutató ezred és egy vegyi zászlóalj.

Az 1956-os forradalom kirobbanásakor a néphadsereg átszervezés alatt állott. Ez 18 ezred esetében némileg kihatott az eseményekre. Köztudott az is, hogy a szolgálati idejüket letöltött újoncok leszerelése a legtöbb alakulatnál megtörtént, az újoncok behívására azonban még nem került sor. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a politikai vezetés nem bízott a Magyar Néphadseregben, és Gerő Ernő október 23-án a szovjet vezetést kérte a Különleges hadtest erőinek bevetésére az „ellenforradalmi és fasiszta elemek” ellen. A szovjet harckocsik másnap meg is jelentek a főváros utcáin. Azt hitték, hogy a demonstráció elég lesz. A magyar pártvezetés által felállított Katonai Bizottság a Magyar Néphadsereg alakulatait már 23-án teljes harckészültségbe helyezte, és a Budapest környéki magyar alakulatok egy részét megindították a főváros felé (4500 főről és 1500 fős központi tartalékról volt szó), de nem osztottak a számukra lőszert, és megtiltották a fegyverhasználatot. (Október 24-én Budapesten mintegy 7000 magyar katona és 50 harckocsi állomásozott.)

Október 26–27-re világossá vált, hogy a néphadsereg kettészakadt. Az alakulatok többsége passzív maradt, ugyanakkor vidéken október 24-e és 29-e között a Magyar Néphadsereg alakulatai több mint 50 településen 70-80 esetben kerültek a lakossággal összetűzésbe. Az áldozatok száma mintegy 300 fő volt. Janza Károly altábornagy, az október 27-én Bata István helyébe lépő új honvédelmi miniszter a fegyveres csoportok elleni harc folytatására adott parancsot. A politikai vezetés október 28-i fordulatát követően Janza megállapodást kötött a forradalmárokkal a fegyverek letételéről, és parancsot adott a Forradalmi Katonatanácsok megalakítására. November 2-án Maléter Pál vezérőrnagy lett az új koalíciós kormány honvédelmi minisztere.

Ekkorra azonban már eldőlt, hogy a szovjet csapatok „katonai segítséget nyújtanak Magyarországnak”, vagyis leverik a forradalmat. November 4-én magyar idő szerint elhangzott a „Mennydörgés-444” jelszó, és megkezdődött a „Forgószél” hadművelet a szovjet Különleges Hadtest, a 8. gépesített hadsereg és a 38. összfegyvernemi hadsereg (mintegy 60 ezer fő) részvételével a Nagy Imre-kormány ellen. A Magyar Néphadsereg erői több helyen szembeszálltak a betolakodókkal: Budapesten, a Juta-dombnál, az 51. légvédelmi tüzérosztály ütegei; Kőbányán egy másik légvédelmi alakulat; de vidéken is több helyen (Záhonyban, Dunapentelén, Békéscsabán, Kaposváron, Szegeden, Dunaföldváron, Székesfehérvárott, Miskolcon, Szolnokon, Veszprémben. De az alakulatok többsége ellenállás nélkül rakta le a fegyvert.

A „Forgószél” hadművelet november végére véget ért. A forradalom alatt a Magyar Néphadsereg állományából – a harcokkal összefüggésben – 233 fő vesztette életét, és 137-en megsebesültek. Az áldozatok mintegy 60 %-át a szovjetek kivégezték, vagy tűzharcban ölték meg. A kormányerők között a szervezetlenség miatt kialakult tűzharcban az áldozatok 10 %-a vesztette életét, a felkelőkkel folytatott harcok következtében az áldozatok 8 %-a esett el.

Az 1956 november 8-án kelt napon a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetése és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány közös határozatot hozott karhatalmi erők létrehozásáról. November 27-ére az ország minden megyéjében megalakultak a karhatalmi zászlóaljak, több mint 10 ezer fővel. Tevékenységüknek köszönhetően Budapesten, Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon, Pécsett, Gyomán, Zalaegerszegen, Eger, és másutt sok százan vesztették életüket. Az Elnöki Tanács rendelete 1957. április 30-án feloszlatta a honvéd karhatalmakat, ennek a szép szónak a bemocskolóit.

1956 novembere és 1963. december 31. között a katonai bíróságok 15654 terhelttel szemben 12178 ítéletet hoztak. A néphadsereg tagjai közül 4879 főt ítéltek el, ebből 570 embert a „népköztársaság elleni bűntettek” elkövetéséért. A forradalomban való részvételért 540 katonát ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, és a jogerőssé vált halálos ítéletet 30 emberen hajtották végre. Forradalmi cselekményekért 188 főt végeztek ki, ez a katonai bíróságok által hozott összes ítélet (2765) mintegy 7 %-a.

A Magyar Néphadsereg a szovjet megszállást követően szilárdan a pártvezetés irányítása és ellenőrzése alatt állt. Először létrehozták a fegyveres erők minisztere tisztséget, melyet a Kádár-kormány „erős embere”, Münnich Ferenc altábornagy töltött be, majd 1957. március 1-jén Révész Géza altábornagy honvédelmi miniszter lett. A kormány 1956. december 8-i határozata 63-64 ezer főben maximálta az újjászervezendő Magyar Néphadsereg békelétszámát, ami alig 45 %-a a forradalom előttinek. (Ez a létszám 1957 elején 43 ezer fő volt, s 8 hadosztályból csupán 3 maradt.) Az 1957 végétől felgyorsuló haderőszervezés következtében 1959 végén együtt volt a 80 ezer katonát számláló néphadsereg, 4 gépkocsizó lövész hadosztállyal, valamint egy tüzér- és egy hadihajós dandárral. Miután a szovjet csapatok jogi és gazdasági helyzetét rögzítő 1958. május 28-i megállapodás állandósította a „baráti” jelenlétet, a 60-as években megkezdődhetett a néphadsereg korszerűsítése is. Ennek irányát az MSZMP 1959-es VII. kongresszusa szabta meg.

Az 1960 május 17-én kelt napon Czinege Lajos altábornagy lett a honvédelmi miniszter. Ekkoriban a feszült nemzetközi helyzettel is indokolni lehetett a szervezeti és anyagi-technikai fejlesztést. 1961. augusztus 3-án alakult meg az 5. összfegyvernemi hadsereg-parancsnokság (Csémi Károly vezetésével) Budapesten, majd egy év múlva Székesfehérvárra telepítették. Alárendeltségébe 4 lövészhadosztály, egy harckocsiezred, s több fegyvernemi és szakegység került. Megkezdődött a harckocsi-hadosztály megszervezése is. A néphadsereg létszáma 1961 végére 84 főre nőtt. Létrejöttek a szárazföldi és honi haderőnemi parancsnokságok. Kiemelten fejlesztették a honi légvédelmet MiG 21-es vadászgépekkel, és három rakétaezred jött létre. 1964-től a műszaki alakulatok fejlesztése is megkezdődött.

A 60-as évek második felében tovább folytatódott a technikai fejlesztés, különösen a tüzérség, a páncélosok és a gépesített csapatok fegyverzete fejlődött. A honvédelmi kiadások több mint harmada (38,4 %) erre fordítódott. A Magyar Néphadsereg szervezeti tagozódása 1966-ra így alakult: Honvédelmi Minisztérium, szárazföldi hadsereg (parancsnokság, három gépesített lövész- és egy harckocsi-hadosztály, hadsereg-közvetlenek), szárazföldi hadtest (parancsnokság, két gépesített lövészhadosztály, hadtestközvetlenek).

Az MSZMP Központi Bizottsága (KB) 1968-as határozata korszerű, ütőképes haderő létrehozataláról szólt. Ezt azonban továbbra is részben a létszám és szervezetek számának növelésével oldották meg. A technikai fejlesztés részeként a 70-es években páncélozott szállító harcjárművek (pl. BM-21), személygépkocsik beszerzésére, újabb rakétarendszer telepítésére, tüzércsapatok átfegyverzésére, a honi légvédelem korszerűsítésére, helikopterek harcrendbe állítására, T-72-es harckocsik és BMP-1 lánctalpas gyalogsági harcjárművek rendszerbe állítására került sor. A hadieszközök beszerzésére az évtized második felében a honvédelmi kiadások 43,2 %-át fordították. A hadsereg főbb szervezeti elemei az évtized végén: szárazföldi hadsereg (három gépesített lövész- és egy harckocsi-hadosztály, közvetlenek), szárazföldi hadtest (két gépesített lövészhadosztály, közvetlenek), csapatrepülők (szállító helikopterezred, felderítő repülőezred, harci helikopter-zászlóalj, szállító repülőszázad stb.), honi légvédelmi hadsereg (két hadosztály, közvetlenek).

Az 1980-as honvédelmi törvény a sorkatonai szolgálat idejét két évről 18 hónapra csökkentette. 1984-ben Czinege Lajos negyedszázados működését követően Oláh István vezérezredes lett a honvédelmi miniszter, majd halálát követően Kárpáti Ferenc vezérezredesé lett a honvédelmi tárca. Az újabb technikai fejlesztést követően 1987-ben áttértek a hadsereg-hadtest-dandár-zászlóalj szervezetre, teljesen megszüntetve a hadosztályt, és részben az ezredszervezeteket. A csapatszervezeteket négy seregtest fogta össze: a szárazföldi hadtestek szervezetébe 3-4 gépesített lövész-, 1-2 harckocsi-, egy tüzérdandár, fegyvernemi és szakcsapat (páncéltörő, légvédelmi, rakéta-tüzérezred) tartozott; a lövészdandárokba 3-5 gépesített lövész- és 1-2 harckocsi-zászlóalj, vegyes tüzérosztály, szakcsapatok és néhány ellátó egység lett besorolva. A hadsereg-közvetlenek közé tartozott még egy hadműveleti rakéta, egy gépesített lövész, egy harckocsi, egy tüzér, egy páncéltörő szervezet. A csapatrepülőket harci helikopterdandár, felderítő repülőszázad képezte. A hadieszközök beszerzésére arányosan már kevesebb pénz jutott ebben az évtizedben, a honvédelmi költségvetés 25,7 %-a. Gyalogsági harcjárművek, harckocsik, újdonságként páncéltörő rakéták és ágyúk, légvédelmi rakéták és rakétakomplexumok, kézi légvédelmi rakéták és légvédelmi rakétarendszer beszerzése folyt a 80-as években.

Az évtized utolsó éveinek hadsereg-fejlesztésére már – az anyagi lehetőségek beszűkülésén túl – érezhető hatással voltak a bécsi haderő-csökkentési tárgyalások. A rendszerváltás előszeleként pedig 1989-ben ismét a „bajtárs” megszólítást vezették be az „elvtárs” helyett. 1988-ban a Magyar Néphadsereg békelétszáma 106 800 fő volt. Közvetlenül a rendszerváltást megelőzően 13 gépesített lövész-, négy harckocsi-, négy tüzérdandár, négy páncéltörő tüzérezred, hét műszaki és három híradóezred, egy hadműveleti-harcászati rakétadandár, három harcászati rakétaosztály, négy felderítő- és deszant rohamzászlóalj, egy rádiótechnikai dandár, 11 légvédelmi tüzér- és rakétaezred és egy harci helikopterezred állt hazánkban harcrendben. A hadszervezet 1987. évi változását egy összehasonlító táblázat segítségével tanulmányozhatjuk.

A rendszerváltás után

Az 1991 március 31-én kelt napon megszűnt a Varsói Szerződés katonai szervezete (július 1-jén maga a Varsó Szerződés is). Június 19-én a szovjet csapatok a tervezettnél 11 nappal korábban elhagyták hazánk területét. Magyarország – csaknem fél évszázad után – ismét önálló, független országgá vált. Ugyanakkor kirobbant a délszláv konfliktus, mely miatt november 20-án EK megfigyelők kerülnek a magyar déli határra is. Felértékelődött a honvédelem és a hadsereg szerepe. Mindeközben az Országgyűlés 1990. október 29-én, 12 hónapra csökkentette a sorkatonai szolgálat idejét és bevezették polgári szolgálat intézményét is. Megalakult a tábori lelkészet. Később 1992-től a Magyar Honvédelem napja május 21-re, Buda 1849-es visszafoglalásának évfordulójára került. Korábban, 1951 és 1992 közt a Fegyveres Erők Napja  szeptember 29-e, a pákozdi csata évfordulója volt. A változtatásra az önálló Horvátország érzékenységére való tekintettel került sor. Válaszul a horvátok a Zágráb főterén álló Jelasics szobrot kicsit alakítottak. Korábban ugyanis Jelasics kinyújtott kardját Budapest felé szegezte, de miután lemondtunk a pákozdi csatáról mint emléknapról, a horvátok a szobrot elfordították Szerbia felé.

Megindult az 1990. március 15-e óta ismét Magyar Honvédségnek nevezett haderőnk átszervezése. Megtörtént a hivatalos kapcsolatfelvétel a NATO katonai szervezetével, tisztjeink nyugati katonai intézetekben kezdtek tanulni. Az Országgyűlés 1993. december 7-én elfogadta az új honvédelmi törvényt (1993: CX. tv.), majd a hozzátartozó kormányrendelet is megjelent december 27-én (178/1993.). Ezekkel új alapokra került az ország védelme. A párt által irányított és ellenőrzött haderő átalakult egy nemzeti jellegű, a nemzetközi és a hazai igényekkel, feltételekkel összhangban álló, az ország védelmét ellátni képes, a parlament (ezzel a társadalom) által irányított és ellenőrzött fegyveres erővé. Mindez elsősorban haderőcsökkentést jelentett: a békelétszám 35 %-kal, a hadi szervezetek száma 20 %-kal, a technikai eszközpark pedig 20-40 %-kal csökkent. Ez a leépítés az Antall-kormányt követő Horn-kabinet idején is folytatódott.

A Magyar Honvédség korszerűsítését a NATO-hoz való csatlakozás szándéka és a nemzetgazdaság korlátozott lehetőségei szabták meg. Az 1995. július 6-án keletkezett 88/1995. sz. országgyűlési határozat közép- (1998-ig tartó) és hosszútávú (2005-ig meghatározott) tennivalókat fogalmazott meg. Soroljunk fel néhányat a feladatok közül:

1) Az ország védelme külső támadásokkal szemben: fegyveres csoportok behatolása, betörése esetén (délszláv háború!); hadiálapot vagy idegen hatalom fegyveres támadása esetén.

2.) A nemzetközi kötelezettsége teljesítése: béketámogató műveletekben való részvétel, szövetséges csapatok felvonulása, manőverei biztosításában való részvétel honi területen kívül; szövetséges védelmi műveletekben való részvétel honi területen kívül

3.) Belső biztonsági erők megerősítése szükségállapot idején: segítségnyújtás elemi csapás, katasztrófa esetén, közreműködés polgári védelmi feladatok ellátásában.

A NATO-val való tényleges együttműködés egyik első eseménye volt a délszláv béketeremtésben (IFOR-erők) való műszaki részvételünk a horvátországi Okucsányiban 1995 decemberétől. Ezzel szinte egyidejűleg az amerikai haderő Kaposváron és Taszáron alakította ki a boszniai békefenntartásban részt vevő kontingense szárazföldi ellátási központját. A hadsereg átalakulásának középpontjába a NATO-csatlakozás került. Első lépésként a Honvéd Vezérkar átalakítására került sor 1997. szeptember 1-jétől. Megkezdődött a tisztek, tiszthelyettesek nyelvi képzése, légierőnk integrálása a szövetség integrált rendszerébe, ami azért volt nehéz, mert mi szovjet MiG-ekkel voltunk felszerelve.

1997 júliusában, a NATO madridi csúcsértekezletén meghívták Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot a katonai szervezetbe. November 16-án ügydöntő népszavazáson a szavazók nagy többsége (85,33 %, kb. 3,3 millió ember, igaz, 50 % alatti részvétellel) jóváhagyta NATO-csatlakozásunkat, amire hivatalosan 1999. március 12-re került sor, már az Orbán-kormány idején. Ezt követően került sor a Magyar Honvédség teljes stratégiai felülvizsgálatára. A haderőfejlesztés újabb tíz éves programja született, ezúttal a május 31-i 2120/2000-es kormányhatározat formájában. A hadsereg létszámát az év végéig 65,5 ezer főről 49 ezer főre, 2001 végére pedig 45 ezer főre csökkentették. A 2009-ig tartó további haderőváltozás a fegyveres erők létszámában újabb jelentős leépítéseket hajtott végre.

1999-ben a szerb-montenegrói haderő Koszovóban etnikai tisztogatásba kezdett, erre a NATO – nemzetközi felhatalmazás nélkül – 78 napon keresztül bombázta Milosevics államát, aki ezt követően kénytelen volt kivonni csapatait az albán többségű országrészből. Hazánk ezt követően őrző/védő zászlóaljjal – ezúttal ENSZ felhatalmazással – 1999 júliusától vett részt a béketámogató hadműveletekben, akárcsak a boszniai béketeremtésben.

2001-ben az Országgyűlés megalkotta a XCV. törvényt a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak a jogállásáról, mely a hivatásos állomány helyzetének normalizálását igyekezett biztosítani. Júniusban a sorkatonai szolgálatot hat hónapra csökkentették. Szeptemberben – nem kis vihart kiváltó – döntés született 14 darab svéd GRIPEN repülőgép 12 éves időtartamra szóló bérléséről, mely lépés a honi légvédelem megerősítését és NATO-kompatibilitásának célozta. Következő év május 6-án megalkotásra került a 2144/2002. számú kormányhatározat, mely a nemzetbiztonsági stratégiát alkotta meg, mintegy biztonságpolitikánk alapvetését. Ezt különösen a 2001. szeptember 11-én a NATO szervezetének erejét meghatározó Egyesült Államok ellen elkövetett terrortámadások indokolták. Az ezt követő Afganisztán és Irak elleni amerikai válaszcsapásokban hazánk – Afganisztán esetében egészségügyi csoporttal, majd harcbiztosító erőkkel, Irakban pedig szállító zászlóaljjal – is részt vett.

2003-ban ismét sor került a Magyar Honvédség teljes átvilágítására. Ezt követően került sor 2004 novemberében a sorozott haderőről a önkéntes (szerződéses) hadseregre való átállás. Ehhez az alkotmány módosítására is szükség volt. Ezt megelőzően jelent meg a kormány április 15-i 2073/2004. határozatában új nemzeti biztonsági stratégiája, mely – többek között – a különböző nemzetközi béketámogató és válságkezelő programokban való részvételt igyekezett korlátozni. Napjainkban négy kontinens tucatnyi országában és missziójában vesznek részt katonáink.

 A Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata Információs és Módszertani Konferenciáján 2009. november 28-án elhangzott előadás szerkesztett változata. Katona András

IRODALOM

• Hazánk dicsőségére. 160 éves a Magyar Honvédség. A szerkesztőbizottság elnöke: Holló József (2008) nyugállományú altábornagy. Zrínyi Kiadó, Budapest.
• A Hazáért. A Magyar Honvédség múltja és jelene 1848–2004. Szerk.: Dr. Helgert Imre és Vass Jenő Sándor (2006). Szaktudás Kiadó Ház Kft. Budapest.
• A honvédelem négy éve 2002–2006. A szerkesztőbizottság elnöke: Dr. Fapál László (2006). Honvédelmi Minisztérium, HM Zrínyi Kht. Budapest.
• Hadtudományi lexikon I-II. Főszerk.: Szabó József (1995). Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest.
• Katonai alapismeretek. Szerk.: Nagy Ildikó (2005). Okker Oktatási, Kiadói és Kereskedelmi Rt., Budapest.
• Biztonságpolitikai és honvédelmi ismeretek (középiskolás diákok számára). Szerk.: Dr. Vámosi Zoltán (2006). TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Közhasznú Egyesület, Budapest. 

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Ha érdekesnek találtad cikkünket, ezeket is ajánljuk figyelmedbe: A reformációs és Luther, A sötét XIV. század, A normandiai partraszállás, A lengyel-magyar barátság története, Pestis, Spanyolnátha, Ebola és a COVID, Diktatúrák a két világháború között, Mitől demokrácia egy demokrácia?

Az ókori Hellasz városállamai közül a legerősebb katonaállam kétség kívül Spárta volt, hiszen közel 4 évszázadnyi veretlenséget tudott felmutatni: első nagy vezetője Lükurgosz korától (Kr.e. 750) egészen a leuktrai csatáig (Kr.e. 371). Ebben az ütközetben a feltörekvő Thébai egy időre átvette Spártától a legerősebb görög polisz címet, majd jött Nagy Sándor makedón uralma, végül a római kor, így Spárta örökre eltűnt a történelem színpadáról. De az említett 4 évszázad egyértelműen Spárta aranykora volt és verhetetlenségének időszaka.

A kép forrása: vocal.media/history

A spártai harcosok egész életüket a háborúkra való felkészüléssel töltötték: egész nap edzettek, gyakoroltak, meneteltek és küzdöttek, hogy tökéletes harcosokká váljanak. Dolgozniuk nem kellett, hiszen az ókori Spártában az alávetett helóták végeztek minden munkát. Ők dolgoztak a földeken, ők állították elő a használati eszközöket és ők szolgálták ki mindenben a teljes jogú spártaiak családjait is. Hogy kik voltak ők? A válasz a görög törzsek betelepedésének koráig nyúlik vissza, a Krisztus előtti 3. évezred kezdetéig. Ekkor ugyanis több görög törzs érkezett a mai Görögország területére, előbb az akhájok jöttek, majd a iónok, aiolok és dórok. A legutoljára említett dór népesség egészen délre vonult, a Peloponnészosz félszigetre, ahol egyszerűen leigázta a már ott megtelepedett népeket (prehellén etnikumokat és akhájokat). A leigázottak voltak a helóták, akiknek a sorsa innentől az lett, hogy kiszolgálják a spártai dór családokat.

Magát Spárta városát a Peloponnészosz félszigeten alapították meg a Krisztus előtti X. században, valamikor 950 - 1000 körül. Később további dór városok is kialakultak a közelében, így megszületett egy teljesen új és erős állam: Lakedaimón (Lakónia). A spártai harcosok ezért viseltek pajzsaikon egy nagy lambda betűt (hiszen államuk kezdőbetűje volt az „L”).

A térkép forrása: sellmallsm.pics

Spárta első nagy vezetője Lükurgosz volt, aki kialakította Kr.e. 750-730 körül a sok-sok évszázadon keresztül fennmaradó, sajátos spártai rendszert. Ennek lényege a teljes egyenlőségre való törekvés és a harcnak szentelt életmód volt. A dór származású elit spártaiak tökéletesen egyforma parcellákon éltek, csak katonáskodással foglalkoztak 7 éves koruktól egészen 30 éves korukig, majd leszereltek, családot alapítottak és részt vállaltak a város vezetésében.

Ami a városállam vezetését illeti: négy hatalmi pólus létezett Spártában: az első pólust a két uralkodó jelentette (egy szakrális király és egy hadsereget vezető király), a második pólus volt a népgyűlés, a harmadik az ephoroszok vagy felügyelők tanácsa és végül a negyedik gerúszia azaz a vének tanácsa.

A testületek egyúttal egymást is ellenőrizték: az ephoroszok öten voltak, évente kerültek megválasztásra, a népgyűlés által és szinte minden fontos államügybe beleszólásuk lehetett, indokolt esetben még a királyokat is leválthatták. A népgyűlés választotta meg a tisztségviselőket, a királyok vezették a hadsereget és a népet, a vének tanácsa pedig a legfontosabb kérdésekben adott, figyelmen kívül nem hagyható tanácsokat a többi "szereplőnek".

A képen egy spártai hoplita nehéz-gyalogos látható. (Forrás: historycollection.com) A spártai fiatalok tanítása meglehetősen egyoldalúan történt: főleg a testi edzésekre, harcra, a fegyverek használatára és a hadtudományokra épült ugyanis és csak másodsorban a spártai szokások, hagyományok, vallási ismeretek elsajátítását célozta. Az oktatás anyagát csak a legkisebb részben képezték az elméleti tudományok. A spártai fiatallal szemben három fő elvárás fogalmazódott meg: legyen bátor, erős, a harcban profi, másodrészt ismerje és kövesse a spártai hagyományokat, vallási szokásokat, végül harmadikként engedelmeskedjék a spártai alkotmánynak, a törvények szellemének és Spárta vezetőinek.

A spártai ifjak a Krüpteia vallási ünnep alkalmával kerültek "beavatásra". Ekkor bizonyíthatták, hogy elég bátrak és erősek, hiszen életben tudnak maradni egyetlen fegyverrel is a "vadonban" (elhagyott vidékeken) és képesek megölni egy felnőtt helótát. Ha a feladatot teljesítették teljes-értékű spártai katonává váltak.

A spártai férfiak élete tehát az állandó edzés, gyakorlatozás és háborúzás jegyében telt, ami részint az állam berendezkedéséből fakadt, hiszen a lakosság kétharmadát az elnyomott, jogfosztott helóták alkották, akiket "féken kellett tartani", részint a spártai állam állandó háborúiban gyökerezett, melyeket a városállam a környező településekkel - például Argosszal, Árkádiával, Messzénével - szemben vívott. Mivel a spártai férfiak katonáskodtak, az élelem-termelés, gazdálkodás, kézműveskedés (illetve korlátozott kereskedelem) a helótákra és a partokon, városokban élő perioikoszokra (körüllakókra) maradt, akiknek a megtermelt javak jelentős részét át kellett adniuk a spártaiaknak. 

A spártai harcmodor a hoplita nehéz-gyalogosokra épült, akik többnyire phalanxba rendeződve küzdöttek. Legfőbb fegyverzetüket a pajzs, a kétélű, egyenes kard és a lándzsa alkotta. A phalanxban többnyire 50 hoplita gyalogos állt szorosan egymás mellett, 7-8 sor mélységben, miközben minden katona a bal karján lévő pajzzsal védte magát és szomszédját. Támadásnál a sorok előrenyújtották lándzsáikat, így pajzsokból és lándzsákból álló "páncélos sündisznó alakzat" tartott az ellenség felé. Bár a spártaiak alkalmaztak lovas egységeket is, a főszerepet a csaták többségében a gyalogság játszotta. 

A kép forrása: LINK

Ami Spárta fénykorát illeti: Lükurgosz korában és az őt követő első évszázadokban Spárta főleg a Peloponnészosz félsziget feletti egyeduralomért háborúzott: ekkor győzte le első nagy riválisait: Messzénét és Argoszt. Később következett a perzsa háborúk kora, melyben új riválisával a kerekedő-állam Athénnel összefogva harcolt. A perzsákat azonban legnagyobbrészt Spártának köszönhetően győzték le végül mégpedig a mindent eldöntő végső nagy csatában a plataiai ütközetben (Kr.e.479-ben).

A spártaiak híresek voltak tömörségükről, mondanivalójuk lerövidítéséről, így miattuk használatos napjainkban is a mondás: "lakonikus tömörség". Egy ókori anekdota szerint az egyik háborújukban amikor az ellenség megüzente, hogy legyőzi őket, akkor felégeti városukat, csak annyit üzentek vissza: ha. (Vagyis HA legyőzik őket.)

A görög-perzsa háborúk korában zajlott a spártaiak hírnevét leginkább öregbítő, híres thermopülai csata (Kr.e. 480-ban). Itt Leonidasz spártai király alig 300 spártai harcossal és bizonyos számú kiegészítő csapattal önfeláldozó módon megvetette lábát a hegyszorosban, hogy a görögök főserege visszavonulhasson. Tette mindezt annak dacára is, hogy helybéli görög elárult a perzsáknak, miként tudják megkerülni a szorost, így ellenállásuk teljesen reménytelenné vált. A 300 spártai mégis helytállt, mert tudták: ha nem tartanak ki, akkor visszavonuló társaikat lemészárolja a hatalmas létszámfölényben lévő perzsa lovasság. A thermopülai csatához kapcsolódik egy Herodotosz által leírt rövid kis történet is.

„Bár a teljes spártai és theszpiai csapat rendkívüli vitézségről tett tanúbizonyságot, közülük legbátrabbnak mégis a spártai Diékenészt tartották. Állítólag a csata előestéjén az egyik helybeli, trakhiszi lakos azt mondta, a perzsa íjászok olyan sokan vannak, hogy ha mindannyian kilövik nyilaikat, azok tömege elhomályosítja a napot. Diékenész azonban, akit nem nagyon rendített meg ez a kilátás, nevetve mindössze annyit jegyzett meg: „Remek! Legalább árnyékban harcolhatunk.” /Herodotosz. Forrás: Steven Pressfield: A tűz kapui. Aquila Könyvkiadó, 1999./

A kép forrása: historycollection.com

A későbbiekben Spárta legfőbb ellenfele Athén lett. Krisztus előtt 431 és 404 között, 30 éven keresztül zajlott a háború a két városállam és szövetségi rendszereik között. (Déloszi Szövetség kontra Peloponnészoszi Szövetség). A hosszú küzdelem (Peloponnészoszi háború Kr.e. 431-404)  Spárta diadalával ért véget. A katonaállam ezzel hatalma csúcsára ért, az egész korabeli világ elismerte megkérdőjelezhetetlen katonai erejét, elsőbbségét és legyőzhetetlenségét. Innentől 33 éven keresztül Spárta egyeduralma és dominanciája határozta meg a hellén világ életét.

Spárta fénykora azonban a IV. században véget ért, Kr.e. 371-ben a leuktriai csatában a thébai-boiót sereg Epameinóndasz vezetésével legyőzte őket. A diadallal rövid időre Thébai lett a hellén világ vezető polisza, majd felemelkedett Makedónia és többek közt Spártát is legyőzve átvette a görögség feletti uralmat. Végül a római terjeszkedés a Krisztus előtti 2. század közepén teljesen háttérbe szorította a hajdan legyőzhetetlen görög katonaállamot. Spárta lassan eltűnt a történelem színpadáról. 

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Ha érdekesnek találtad cikkünket, ezeket is ajánljuk figyelmedbe: A reformációs és Luther, A sötét XIV. század, A normandiai partraszállás, A lengyel-magyar barátság története, Pestis, Spanyolnátha, Ebola és a COVID, Diktatúrák a két világháború között, Mitől demokrácia egy demokrácia?

Nemzeti ünnepünkön 1848 márciusának magyar hőseiről és forradalmárairól emlékezünk meg, miközben ünnepségeinken rendszerint kiemeljük és felsoroljuk céljaikat: egy önrendelkező, modern, haladó és szabad Magyarországról, mely túllép a feudalizmus és az idegen elnyomás béklyóin. Ugyanakkor annak a bizonyos forradalmi napnak 1848 márciusában voltak érdekességei is. Blogunk most ezek közül emel ki hármat.

Forrás: www.mult-kor.hu

Az érdekességeket a forradalmi eseményekhez társítva pártatlanul soroljuk fel, hozzátéve: a március 15-ről szóló Petőfi-film, mely éppen a hazai mozikban tekinthető meg Most vagy soha! címmel (elfogulatlan kritika olvasható róla itt), tartalmazza ezeket a sajátosságokat.

1. Egy majdnem tragikus baleset március 15 reggelén

Aznap, 1848 március tizenötödikének reggelén Petőfi Sándor és Vasvári Pár már nagyon korán, 6 órakor találkoztak egymással mégpedig barátjuk, Jókai Mór lakásán. A szokatlan időpontban a Bécsből érkező forradalmi hírekről beszélgettek mégpedig szenvedélyesen. A császár-városban zajló események arra ösztönözték ugyanis őket, hogy aznapra időzítsék napok óta tervezett nagy-gyűlésüket. A szót főleg Vasvári vitte, aki éppen Petőfi séta-botjával a kezében hadonászott lelkesen, amikor a bottal egyet lendítve kirepült abból egy kisebb tőr, mégpedig éppen alig elkerülve Petőfi arcát. (Az ifjú költő a botjában egy kis tőrt tartott, nem ritka módon akkoriban.) A falba csapódó, hegyes és éles késben jelet láttak: a forradalom haladéktalan megindításának jelét. Jókaitól hát egyenesen a Fillinger-kávéházba, törzshelyükre siettek, melyet ők egyszerűen csak Pilvaxnak hívtak tulajdonosáról. (Pilwax Károly 1842-ben vette meg az épületet, amely 1842-ig Cafe Renessaince nevet viselte. Az épületet a forradalom idején Fillinger János bérelte.)

2. Esett az eső egész nap

A forradalom napja kapcsán néha elhangzik, hogy bizony esős idő jellemezte 1848 március tizenötödikét, melyről még Petőfi is írt, híres naplójában: " ... Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosoktól a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. ...". A forradalmi események a Pilvax Kávéház után tehát az Egyetemnél majd a Landerer-Heckenast nyomdánál folytatódtak. Ezt követően azonban mindenki hazatért és csak délután 3-kor gyűltek össze újra a Nemzeti Múzeumnál. Itt Petőfi nem szavalta el a Nemzeti Dalt csupán rövid lelkesítő beszédet mondott a lépcsősor bal oldali párkányán állva. Következett a Pesti Városháza, végül a Helytartótanács (Úri utca 53.), mely helyszíneken átadták követeléseiket. Ahogyan Petőfi fogalmazott: "... a nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett."

3. Táncsics végigaludta a forradalmat

Március 15 kapcsán mindig elhangzik, hogy a forradalmi tömeg a Helytartótanácstól Budára vonult a hajóhídon keresztül (a Lánchidat ekkor még nem lehetett használni), ám az már ritkán olvasható, hogy a jobbágyból lett író Táncsicsot kiszabadítása után nem tudták magához téríteni olyan mélyen aludt el a menekítésére használt kocsin (és utána szállásán). A tömeg a Vörösmarty térig kísérte hintóját (melyet egyébként ők maguk húztak), ahol aztán Hauer József fogadós kínált neki szobát és szállást. Itt Táncsics ágyba feküdt, ahonnan még este sem tudták kiszedni, hogy átkísérjék a Nemzeti Színházba (ahol a Bánk Bán utána  tömeg követelte megjelenését). Itt egyébként már Jókaié volt a főszerep, aki az előadás után bejelentette a forradalom győzelmét! Bár a legfontosabb események aznap Pozsonyban (és az utána következő napon Bécsben) zajlottak - ahol Kossuthék elfogadtatták követeléseiket az Államtanáccsal és a császárral - a pesti forradalom hősies alakjait örökre megőrzi a magyar történelmi emlékezet.   

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Ha érdekesnek találtad cikkünket, ezeket is ajánljuk figyelmedbe: A reformációs és Luther, A sötét XIV. század, A normandiai partraszállás, A lengyel-magyar barátság története, Pestis, Spanyolnátha, Ebola és a COVID, Diktatúrák a két világháború között, Mitől demokrácia egy demokrácia?

2024.03.15.13:09

Október 31 a reformáció napja. Ugyanis majdnem 500 évvel ezelőtt, 1517 október 31-én Luther Márton Ágoston rendi német szerzetes, a wittenbergi egyetem professzora ezen a napon foglalta össze és vetette papírra a katolikus egyház működését és több alapelvét kritizáló vitairatát, melyből a reformáció mozgalma alakult ki.

A kép forrása: edition.cnn.com

A reformáció egy olyan sajátos vallási és társadalmi mozgalom volt a XVI századi Európában, mely a katolikus egyházat támadva és hitújítást hirdetve vallási elágazást és új egyházak sorának kialakulását tette lehetővé miközben számtalan területen alternatívát kínált az új eszmék iránt fogékony rétegeknek.

Luther tanait több európai jelenség együttes hatása segítette terjedni és az emberek gondolkodásában meggyökeresedni. Az egyik ilyen „jelenség” a reneszánsz volt, melyet a történészek az átalakulás időszakának tartanak, hiszen véget vetett a középkornak, és utat nyitott a tanulásnak illetve a tudományoknak. A 14-15. században kialakuló másik jelentős változás az ekkoriban megjelenő városi polgárság volt, mely érdeklődésével és tevékenységével a tudományok felé fordulva fogékony lett reformációs tanok kínálta gyakorlatiasabb életfelfogásra és életmódra. A 15. századi Nyugat-Európában az új rétegek mellett a nemesség is egy lassú átalakulás küszöbére érkezett. A német területeken szemet vetett az egyházi vagyonra miközben egyre erősebben követelte önállóságának, jogainak tiszteletét az uralkodókkal és egyházi főméltóságokkal szemben. A 16. század elején megvalósuló, többtényezős társadalmi változássorozatot kiegészítette a beinduló földrajzi felfedezések hatása, az egyház téves tanaira rávilágító felismerések – például, hogy a Föld igenis gömbölyű – és a technikai találmányok, tudományos újítások, könyvnyomtatás, iránytű, lőfegyverek, tájolók, alkímia, csillagászat … stb elterjedése.

Már a 14. században egyre többen és egyre hangosabban merték kritizálni az egyház dogmatikus tanait, állításait, szentnek tartott berögződéseit. A két legismertebb egyház-kritikusnak Husz János (1369-1415) cseh, és John Wycliffe (1324-1384) angol vándorprédikátorokat tekintjük. Bár a XIV. századi pápai és császári hatalom ereje még képes volt elfojtani Husz és Wycliffe tanainak terjedését, elveik 100 évvel később visszaköszöntek a reformációban. (pl.: pápai tévedhetetlenség támadása, anyanyelvi misézés, két szín alatti áldozás)

Miközben Európa társadalma a XVI századra egy fokozatos átalakulást élt meg, a katolikus egyházban egy züllési folyamat indult meg. A morális visszaesés mögött a pénztelenség rejtőzött és az 1513-ban hatalomra kerülő új pápa Giovanni de’Medici vagy más néven X. Leó sajátos erkölcsfelfogása. A pápa ugyanis miközben óriási összegeket fordított bizonyos vatikáni építkezésekre - elszegényítve ezzel a pápai kincstárat - engedélyezte, hogy a papi bűnbocsánat megvásárolható legyen. X. Leó idején ugyanis szinte kiürült a vatikáni kincstár, így szükségessé vált új pénzforrások felkutatása. A pápa úgy gondolta, hogy a Vatikáni Könyvtár megépítését és a Szent Péter székesegyház befejezését a búcsúcédulák áruba bocsátásával is „szponzorálni” lehet. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy azoknak, akik a Szent Péter-bazilika befejezéséhez pénzadományokkal hozzájárultak, a pápa (vagy megbízottja) megbocsátotta a vétkeit, sőt elengedte az imák elmondásából, böjtöléséből és zarándoklatból álló egyházi büntetést is. A római példa terjedni kezdett, így hamarosan Európa szerte szokássá vált a búcsúcédulák azaz a bocsánatos bűnökért járó túlvilági büntetés elengedését megtestesítő irományok pénzért történő árusítása. Az erkölcstelen szokás számtalan egyházi személyt háborított fel, de legjobban Luther Márton Ágoston-rendi szerzetest, aki ezidőtájt éppen a wittenbergi egyetem bibliatanára volt. 

Luther Márton élete

Luther. Lucas Cranach festménye. A kép forrása: hu.wikipedia.org

Egy türingiai német bányászcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot 1483-ban. Édesapja fontosnak tartotta taníttatását, így fiát jogásznak szánta. Ám alighogy megkezdte jogi tanulmányait 1505 –ben, máris szembeszegült apja akaratával és 22 évesen az egyház felé fordulva Ágoston-rendi szerzetes lett belőle. Gyóntatóatyja a hittudomány tanulmányozását ajánlotta neki, és 1508-ban áthelyeztette, a Lipcséhez közeli Wittenbergbe. A virágzó város Bölcs Frigyes választófejedelem (ur. 1486-1525) által uralt Szászországban feküdt. Magát az egyetemet pedig a fejedelem alapította 1502-ben. Luther a wittenbergi egyetemen folytatott tanulmányi közepette 1510-ben jutott el Rómába, ahol ugyan elbűvölte a Vatikán szépsége, ám eközben fel is háborította a komolytalanság és az erkölcsi hanyatlás, amivel Rómában találkozott. Két évvel utazása után, 1512-ben szerzett teológiai doktorátust és baccalareus biblicus, azaz a biblia professzora lett. Alig öt évvel doktorálását követően figyelt fel a pápai engedéllyel folyó búcsúcédula árusításokra, amikor Albert mainzi püspök - Johannes Tetzel dominikánus szerzetes közreműködését igénybe véve - búcsúcédulák árusítása segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges források ráeső részét a római Szent Péter-bazilika felépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez. Luther jogos felháborodása után mélyen elgondolkodott az egyház téves működésén, és 1517. október 31-én levelet írt Albert püspöknek, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen. A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát is, amely később a 95 tétel néven vált ismertté.

Búcsúcédula árusítás a pápa által. Gúnyrajz, fametszet. Kép forrása: mek.oszk.hu

Három évtizeddel később Philipp Melanchthon egy írásában azt állította, hogy Luther a 95 pontos vitairatát wittenbergi vártemplom kapujára is kiszegezte, hogy így késztesse vitára az egyetem tanulóit. (A vitára történő hívás ilyen "módszere" egyébként egyáltalán nem számított ritkaságnak akkoriban.) A 95 pont kiszegezésének megtörténte ugyan máig vitatott, de az tény, hogy Luther gondolatébresztő írását nagyon gyorsan lefordították latinról németre, majd kinyomtatták és széles körben elterjedt Németországban, majd szinte egész Európában. Luther 95 téziseinek megjelenését tekintjük a reformáció kezdetének, mivel olyan folyamatokat indítottak el, mely egy új korszakot nyitottak nem csupán az egyház, de Német-Római Császárság, sőt egész Európa történetében

Luther tanai hamar eljutottak X. Leó pápához is, aki 1518 októberében Tommaso Cajetan De Vio nevű bíborosát küldte el Lutherhez annak érdekében, hogy visszavonassa Luther téziseit. A találkozóra az augsburgi birodalmi gyűlésen került sor. A hosszú és sikertelen tárgyalások után Luther megtagadta Cajetan előtt nézeteinek visszavonását, majd október 20-án megszökött Augsburgból. A pápa és Luther közti vita következő fejezete 1519 –ben Lipcsében zajlott, ahol Johannes Eck ingolstadti tanár, a pápa képviselője huszita eretnekséggel vádolta meg Luthert, mert kétségbe vonta a pápák zsinatok tévedhetetlenséget. A nyilvános vitában a két legfőbb vádpont azonban más volt. Egyrészt azzal vádolták Luthert, hogy az egyház kollektív bölcsessége helyett saját bölcsességére támaszkodik, másrészt, hogy elvei engedély nélküli terjesztésével megszegte az egyház tartópillérének számító engedelmességi fogadalmat. Később, 1520 –ra Lutherben megerősödött benne a vélemény, hogy a pápai trónon az Antikrisztus ül; erre vonatkozó gondolatait „A német nemzet keresztyén nemességéhez” című 1520-as írásában tette közzé. Végül 1520. június 15-én a pápa az Exsurge Domine pápai bullával kiközösítette Luthert az egyházból, elítélte a tételeit, elrendelte könyveinek megsemmisítését és hatvan napot hagyott Luthernek tételei visszavonására. Miután ez nem történt meg, Luthert törvényen kívül helyezték, és eretneknek nyilvánították, ami szinte azonos volt halálos ítéletével. Szorult helyzetéből, mely elsősorban annak veszélyét hordozta, hogy a császár vagy a pápa hívei elfogják és megölik, a Német-Római Császárság egyik leghatalmasabb fejedelme, Bölcs Frigyes mentette ki. Az említett napon, alig egy évvel a kiátkozás után 1521 május 4 –én a wormsi birodalmi gyűlésről hazafelé tartó Luthert a szász fejedelem emberei védelem alá helyezték és Wartburg várába vitték. Luther Wartburg várában 10 hónapon keresztül élt álnéven 1522 tavaszáig, Junker Jörgnek (azaz György lovagnak) nevezte magát és szakállat viselt. A várban eltöltött időszakában fordította németre az Újszövetséget. (Később 1534 –ben az Ószövetséget is lefordította.) Később, 1522 tavaszán, miután már X. Leó pápa az előző év végén elhalálozott, visszatért Wittenbergbe. Élete hátralévő 24 évében már nem kellett a pápai vagy császári parancsra történő megöletéstől tartania. Nyugodtabb életszakasza következett, 1525 –ben megnősült, felesége Katharina von Bora hét gyermeket szült neki, és Luther megbecsült vallásvezetőként részese lett a későbbi német eseményeknek. Persze hozzátartozik a lutheri képhez az is, hogy a részben beszédei és tanai félreértelmezése miatt kirobbanó német parasztháború jelentősen csökkentette "népszerűségét" és 1526 után már szűnőben volt "kultusza".

A lutheri tanok hihetetlen gyorsasággal kezdtek terjedni 1520 és 1530 közt a német ajkú területeken. A katolikus egyházzal való szakításról döntöttek például Pomerániában, Livóniában, Sziléziában, Poroszországban, Mecklenburgban, Hessenben, a szász választó-fejedelemségben; valamint a birodalmi szabad városok egy részében, így Nürnbergben, Augsburgban, Frankfurtban és Strasbourgban. Luther az apostoli szegénység és egyszerűség hirdetésével, valamint a nemzeti nyelvvel – rövid időn belül népes tábort gyűjtött maga mögé, ám az sem volt elhanyagolható, hogy a független – kvázi „nemzeti” – egyház gondolatával a – pápai és császári ellenőrzés alól szabadulni vágyó – német fejedelmek támogatását is elnyerte. Serkentette a reformáció nemesség körében történő terjedését az is, hogy a katolikus egyház elhagyása után lehetővé vált a katolikus kézen lévő földek szekularizációja. A jobbágyság az egyházi adótól, a polgárság a drága egyháztól kívánt szabadulni. A nép körében a gyors terjedésnek három fő oka volt: a tanok könyvnyomtatás segítségével történő publikálása (röplapok, anyanyelvi bibliák), a prédikációk anyanyelven való megvalósítása, és rengeteg iskolaalapítás szerte Európában.

Luther tanainak főbb pontjai:

1. A katolikus hét szentség közül csupán kettő megtartása szükséges: a keresztségé és az úrvacsoráé (vagy oltáriszentségé). A többi öt katolikus szentség elvethető, így a bérmálás, házasság, bűnbocsánat, utolsó kenet és az egyházi rend.
2. Az üdvözüléshez és bűnbocsánathoz elegendő önmagában a hit is. Ehhez nem szükségesek a papok, mert a bűnt egyedül csak Isten bocsáthatja meg. Csak a Biblia „sola scriptura” szükséges a hit gyakorlásához. A reformációban megjelenő 5 sola közül ennek megtartása volt a legjelentősebb különbség a katolikus dogmafelfogással. (A többi 4 sola: egyedül a hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus, egyedül Istené a dicsőség).
   
3. Az áldozás két szín alatt történhet a hívek számára is (Az ostya mellett, mely Krisztus teste, a misebor is jár az áldozóknak, nem csak a papoknak. Hisz a bor Krisztus vérének szimbóluma.)
4. A miséket lehet mindenhol anyanyelven is megtartani (nem kell latinul celebrálni)
5. A pápa nem tévedhetetlen és nincs világi hatalma a hívek felett
6. Nincs szükség a szentek tiszteletére és a szerzetesrendekre

Az első, 1526 -os speieri birodalmi gyűlésen nem jelent meg V. Károly császár, így a gyűlés közhangulata a reformációval szemben megengedő volt. Speierben kimondták, hogy a wormsi konkordátumot nem kell mindenképp betartatni (vagyis a reformációt nem szükséges üldözni), elõször volt lehetõsége a protestáns oldalon állóknak a reformáció megszilárdítására.  A tartományurak belátására bízta a birodalmi gyűlés a reformáció engedélyezését illetve tiltását. Három évvel később, az 1529 –es második speieri birodalmi gyűlésen – melyen szintén nem volt személyesen jelen a császár, viszont követeivel határozott álláspontot képviselt – már kimondták, hogy a wormsi eddiktumot igenis be kell tartani, vagyis a lutheránizmus üldözendő és betiltásra ítéltetett. A gyűlésen jelen lévő reformációpárti fejedelmek és főnemesek ekkor Hesseni Fülöp vezetésével kivonulásukkal tiltakoztak – azaz protestáltak – a döntés ellen. Végül a birodalmi gyűlés azzal zárult, hogy a lutheránusok a császár kérésére fogalmazzák meg tanaik lényegét az elkövetkező gyűlésen tegyék közzé azokat. Így 1530 –ban, megszületett az Augsburgi konfesszió, vagy más néven: Ágostai hitvallás. A hitvallást aláírók János szász választófejedelem, Brandenburgi György őrgróf, I. Ernő braunschweig-lüneburgi herceg, I. Fülöp hesseni tartománygróf, Farkas anhalti fejedelem, János Frigyes szász herceg, Ferenc lüneburgi herceg voltak, valamint Nürnberg és Reutlingen birodalmi városok képviselői.

Hitvita Marburgban, 1529-ben. A kép forrása: Henry Guttman / Index - 2017.04.06.

Az Ágostai hitvallás lényegében Luther főbb tanait tartalmazta (fentebb említett 6 pont) kiemelve a két szín alatti úrvacsora, a gyónás,  a házasság és a pápai hatalom eltérő értelmezését, illetve a Bibliára épülő hitgyakrorlást. Végül 1530 nyarán az augsburgi birodalmi gyűlés a császár nyomására elutasította az anyagot, és elrendelte a felkészülést a formálódó Schmalkaldeni Szövetség elleni háborúra! Ugyanakkor megkezdődött az 1534 –re összehívott Tridenti zsinat előkészítése is, melyre a Schmalkaldeni Szövetség tagjai nem kívánta elmenni.

Közben a német parasztok félreértve Luther tanait általános felkelésbe kezdtek. Úgy értelmezték ugyanis Luther szavait, hogy a keresztény ember szabadsága mindenkit egyenlővé tesz. Így azt gondolták, hogy már nem szükséges adót sem fizetniük, és érvénytelenek a régi, feudális kötelezettségek is. Végül 1524-ben a német-ajkú területeken jelenetős parasztlázadásba kezdtek, melyet csak nagy nehézségek árán tudtak a német főnem,esek leverni.

A reformáció második nagy fegyveres konfliktusa a német belháború, vagy Schmalkaldeni háború volt. A reformáció 14. évében, 1531. február. 27-én kilenc protestáns német fejedelem (Hessen, Szászország, Braunschweig-Lüneburg, Mansfeld, Anhalt-Bernburg, Erbach és Braunschweig-Grubengagen urai) és tizenegy szabad birodalmi város (pl. Strassburg, Ulm, Bréma, Lübeck, később Hamburg) V. Károly császár ellen politikai, vallási és katonai szövetséget hoztak létre, a reformáció céljainak és vívmányainak megvédése érdekében. Összefogásuknak a Schmalkaldeni Szövetség nevet adták. A harcok 16 éven keresztül folytak és a végén 1547 április 24-én a mühlbergi csatában a schmalkaldeni szövetség teljes vereséget szenvedett. Magdeburg és Bréma kivételével a schmalkaldeni szövetség tagjai hűségesküt tettek a császárnak. A két legnagyobb hatalmú protestáns fejedelmek: Szászország és Hessen urai hosszú évekre fogságba kerültek. Ám a béke időleges lett, mert 1552 –ben újra megindult az ellenségeskedés a katolikusok és a protestáns fejedelmek között.

A protestáns fejedelmek legyőzése utáni évben, 1548-ban ült össze az augsburgi birodalmi gyűlés, mely a császár álláspontjának megfelelően kimondta a vallási egységet a birodalomban, és központosítás érdekeinek megfelelve a katolicizmus primátusát rögzítette. A döntés ellen (interim határozat) tiltakoztak a protestáns főurak és fejedelmek. Alig négy évvel később azonban, 1552 júniusában Károly öccse Ferdinánd király a választófejedelmek és a többi német fejedelmek között Passauban mégis egyezséget kötött. A passaui szerződés értelmében az ágostai vallásúak az újabb birodalmi gyűlésig szabad vallásgyakorlatot nyernek, az 1547-es mühlbergi csata után elfogott fejedelmek, János Frigyes és Hesseni Fülöp visszanyerik szabadságukat és az augsburgi interimet hatályon kivül helyezik. Végül 1555-ben tartott augsburgi birodalmi gyűlésen a Habsburgok engedményre kényszerültek, és V. Károly császár képviseletében I. Ferdinánd szeptember 25-én békét kötött a rendekkel. Az augsburgi vallásbéke gyakorlatilag az evangélikus rendek egyenjogúságának és a Német-római Birodalom felekezeti megosztottságának elismerését jelentette. A béke értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. Az elv megfogalmazása latinul: cuius regio, eius religio (magyarul: akié a föld, azé a vallás).

A reformáció elismerését követően protestáns egyházak sokasága jött létre. Kialakult a kálvinizmus (magyarországi híveik a reformátusok), akik Kálvin János (1509-1564) tanait vallották. Kálvin fő tanítása a predesztináció, az eleve elrendelés elve, melyet kiegészít, hogy az ember köteles erkölcsös és tevékeny életet élni. A kálvini tanokat a lutheránus elvektől leginkább a szigorúbb erkölcsös életmód, a tisztes polgári munkával teli élet idealizálása, a dísztelen templomok építése, a sajátos egyházszervezet létrehozása valamint a predesztináció tanának terjesztése különböztette meg. Ugyancsak egy reformáció révén kialakult protestáns egyházat alkottak az anabaptisták.

A kép forrása: http://tortenelemcikkek.hu/node/146

Az anabaptizmus a protestáns mozgalmak legradikálisabb változata. Zwickauban, Münzer Tamás vezetésével alakult ki ez az irányzat, melynek képviselői magukat anabaptistáknak, azaz újrakeresztelőknek nevezték. Tagjai csak felnőttként keresztelkedhettek meg, így felelősen dönthettek vallási hovatartozásukról. További egyházak az anti-trintáriusok (Szentháromság-tagadók), az unitáriusok, metodisták, adventisták, anglikánok, baptisták, Jehova tanúi, mormonok, pünkösdisták és még számtalan neo-protestáns egyház, mely a XIX-XX században jött létre. A világvallásokról és tanításaikról bővebben: itt olvashat.

Zárásul kiemelném: a reformáció a világtörténelem egyik legfontosabb eseménysorozata volt, hiszen új keresztény egyházak kialakulásán túl jelentős változásokat hozott az emberiség gondolkodásában, átalakította Európa hatalmi struktúráját, új kulturális forradalmat indított el és történelmi események egész sorozatával gazdagította Európa és az egész világ krónikáját. 

Felhasznált irodalom:

• Diarmaid Macculloch: A reformáció története. Európa Könyvkiadó, Bp., 2011.
• Owen Chadwick: A reformáció. Osiris Kiadó, Bp., 2003.
• Guido Dieckmann: Luther - Aki megváltoztatta a világot. Superbook Kft, Bp., 2006.

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Ha érdekesnek találtad cikkünket, ezeket is ajánljuk figyelmedbe: A sötét XIV. század, A normandiai partraszállás, A lengyel-magyar barátság története, Pestis, Spanyolnátha, Ebola és a COVID, Diktatúrák a két világháború között, Mitől demokrácia egy demokrácia?

2021.11.01.16:00

A világtörténelem úgy emlékezik a XIV. századra, mint az emberiség krónikájának egyik legsötétebb korszakára. De vajon mi ennek az általánosan elterjedt felfogásnak az alapja?

A kép forrása: https://www.indiewire.com/2021/09/the-last-duel-review-1234663613/

A jelenleg a mozikban vetítésre kerülő "Az utolsó párbaj" cselekménye is a sötétnek tartott XIV. században játszódik (egészen pontosan 1386-ban), mégpedig rangos készítőkkel és szereplőkkel, Ridley Scott rendezésében, Matt Damon, Adam Driver, Ben Affleck és a gyönyörű Jodie Comer játékával. A film átélhetően tárja elénk az 1386-os esztendő Franciaországát, a középkori viszonyokat, településeket, fegyvereket, lovagi párbajokat és körülményeket, melyek láttán tényleg a középkorban érezhetjük magunkat. De valóban ennyire halálos, tragédiákkal, harcokkal teli volt ez az időszak?

A XIV. század a középkor utolsó nagy időszaka volt, mondhatni az 1300-as évek Nyugat-Európában már "átvezetést" mutattak a közelgő humanizmus és reneszánsz felé és így az újkor hajnalához. (Mint ismeretes Dante Alighieri 1321-ben fejezte be a reneszánsz kezdetének tekintett Isteni színjátékot.) Ekkoriban azonban még a kontinens nyugati részét a háborúk, a parasztfelkelések, a hatalmas és pusztító járványok jellemezték. 

Anglia és Franciaország a Százéves háború (1337-1453) idejét élte, melyben a két ország meg-megújuló módon harcot vívott egymással a francia korona megszerzéséért. A britek jogosan követelték a franciák trónját, hiszen a Capeting-dinasztia fiú ágon kihalt, női ágon pedig IV. Fülöp angol unokája, III. Edward következett  az uralkodói aspiránsok sorában. (A mindkét ország trónjára igényt tartható Edward édesanyja révén IV. Fülöp francia király unokája volt, apai ágon pedig II. Edward angol uralkodó fia.) Ám a franciák nem akartak brit királyt, így kitört a háború a két nemzet között. Összesen 116 éven át tartottak a küzdelmek és végül a háború francia győzelemmel zárult.

A XIV. századi Nyugat-Európa tehát ennek a bizonyos elhúzódó háborúnak a jegyében telt, melynek legelső szakasza 1337 és 1360 között angol diadalt hozott. Közben volt pestis-járvány (1347-1352) mindkét országban és parasztfelkelés is (1358-ban) Franciaországban. A nép éhezett, nyomorgott, nagy volt a nélkülözés és rengetegen vesztek oda a küzdelmekben, betegségekben. A francia uralkodók: VI. Fülöp (1328-1350), majd II. János (1350-1364) illetve V. Károly (1350-1380) és VI. Károly (1380-1422) csak óriási nehézségekkel tudták egyben tartani országukat. 

A nemesség épp lovagkorát érte, ám közben tudomásul kellett vennie, hogy ez a bizonyos időszak a végéhez közeledik: még voltak ugyan lovagi tornák, még léteztek lovagi erények is, ám közben Anglia egy teljesen új időszakba lépett az ijászat, a modern hadviselés szakaszába és eredményesebben alkalmazta új hadviselést berendezkedést.

A kép forrása: https://thefranchisehound.com/the-last-duel-reviewing-a-riveting-mystery/

A korszakban csak a nemesség bírt elegendő erővel jogai érvényesítéséhez: rengeteget számított a földesúri birtok nagysága, a kivívott udvari pozíció, a királytól kapott kiváltságok és címek sora, a vagyon illetve összeköttetés. A legfőbb nemesek (grófok) várak sokaságával, falvakkal rendelkeztek és saját magánhadseregük lehetett, alapvető beleszólással az országos ügyekbe. A kisebb nemesek a főnemeseket szolgálhatták (azok seregeiben) és hűbéresekként tüntethették ki magukat a csatákban, melyek végén ha jól harcoltak újabb földeket, birtokokat kaphattak. A jó hűbéres, aki grófjának kedvence lett, többnyire meggazdagodott és jelentős birtokokat, várakat szerezhetett magának. Ha maga a király figyelt fel egy-egy kisnemes vagy lovag vitézségére, akkor még főnemes (gróf, márki, vicomte) is lehetett belőle és saját hűbéreseket fogadhatott. Így rengeteget számított a csatákban mutatott bátorság és a hűbérúrral való viszony.

Az ábra forrása: http://tortenelemcikkek.hu/node/92

Eközben a polgárság (pl iparosok, kereskedők rétege) szegényesen élt a városokban a parasztság pedig éhezve nyomorgott a vidéki jobbágybirtokokon, pedig ez a két réteg alkotta a népesség 90 százalékát.

A filmben szereplő két francia nemes viszálya és harca kiválóan bemutatja a XIV. század légkörét: a nemesek érdekházasságokat kötöttek, mindennapos volt a véres harc és a származás, a főnemesekkel való viszony illetve a földbirtok nagysága határozott meg mindent. Pierre gróf főleg kegyencét, a felkapaszkodott Le Grist támogatja mindenben, míg másik hűbéresét, Carraugest mellőzi (sőt kisemmizi). A peches Carragues megaláztatása akkor lesz teljes, mikor még feleségét is megbecstelenítik. Ekkor nem tűr tovább: elégtételt követel a királynál és párbajt akar. A tét viszont óriási: ha veszít, feleségét máglyán égetik el.

A film tökéletesen megmutatja a középkori erkölcs és moralitás teljes hiányát, brutális kegyetlenségét: egy párbaj dönti el egy nemi erőszakban a bűnösséget és az áldozatot égetik el máglyán, ha veszít a férj. Abszurd, de sajnos igaz: a nők helyzete kétségbeejtő volt a középkorban. Nem rendelkeztek jogokkal, csupán apáik és férjeik tulajdonaként élhettek. A film igazi fő alakja Marguerite, akit először egy örömtelen házasságra kényszerítenek, majd egy erőszak áldozatává tesznek, miközben teljesen ki van szolgáltatva a férfiaknak és egy embertelen világ értelmetlen törvényeinek. Az utolsó párbaj szemléletes átélhetőséggel jeleníti meg a korszakot egy érdekes és a valóságban is megtörtént eseménysor visszaadásával, nagyszerű alakításokkal.

A poszt címében szereplő gondolat és kérdés - mely szerint milyen is volt a XIV. század, valóban "sötét" volt e és a filmek hogyan jelenítik ezt meg - valóban érdekes válasz adható: mert bizony mai szemmel igenis igazságtalan és kegyetlen világ volt, teljes szellemi sötétségben, rengeteg kiszolgáltatott réteggel. A filmek közül pedig a legújabb, mely a témával foglalkozik Ridley Scott rendezésében (címe: Az utolsó lovag) kiválóan adja vissza mindezt. Történészként és filmekkel foglalkozó elemzőként is megtekintésére biztatok, mert segít megértenünk egy különleges történelmi korszakot, a XIV. századot.

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Ha érdekesnek találtad cikkünket, ezeket is ajánljuk figyelmedbe: A normandiai partraszállás, A lengyel-magyar barátság története, Pestis, Spanyolnátha, Ebola és a COVID, Diktatúrák a két világháború között, Mitől demokrácia egy demokrácia?.

2021.06.06.20:04.

Az 1944 június 6-án megkezdődő normandiai partraszállás évfordulóin mindig felvetődik a kérdés: mennyire volt nagy jelentősége a második front megnyitásának és a Szovjetunió - mely ekkor már területe túlnyomó részéről kiűzte a németeket és csapataival Dél-Lengyelországba és Romániába is benyomult - egyedül is képes lett volna e legyőzni a III. Birodalmat?

A kép forrása: en-normandie-tourisme.fr

Nos a válasz előtt néhány fontos adat: az ekkoriban körülbelül 7 milliós német haderő közel fele, 3,3 millió katona harcolt a keleti fronton egy nagyjából kétszeres létszámfölényben álló (6,5 milliós) szovjet hadsereggel szemben (folyamatosan hátrálva), miközben haderejének másik fele Európa területén szétszórva látott el megszálló feladatokat illetve Olaszországban harcolt a délről észak felé előretörő szövetséges csapatokkal. Ez a "leosztás" egy elhúzódó háború képét mutatta, mivel a visszavonuló Wehrmacht és Waffen-SS csapatok hatalmas károkat okoztak a szovjeteknek. (A háború végén kielemzett veszteség-adatok is megmutatták, hogy miközben Németország 3,3 millió katonát vesztett 1939 és 1945 között, addig a Szovjetunió két és félszer annyit, 8,6 milliót.) Az európai harcok képe 1944 júniusában még egyáltalán nem vetítette előre, hogy 11 hónap múlva Németország romokban heverve fog fegyverszünetet kérni a szövetségesektől.

A kép forrása: en.wikisource.org

A szövetséges országok az 1941-es Atlanti Charta megkötése és a kölcsönbérleti szerződések aláírása (illetve a szállítmányok Szovjetunióba irányítása) után a háború gyorsabb befejezését szerették volna elérni. Ennek a gondolatnak a jegyében az 1943 novemberi teheráni konferencián egy Nyugat-európai szövetséges front létrehozásáról határoztak (Sztálin, Roosevelt, Churchill egyetértésével).

A normandiai partraszállás (D nap) tehát a második világháború sokkal gyorsabb lezárulását célozta, melyet maximálisan meg is valósított: az első partraszálló angol-amerikai egységek partot érésétől 11 hónapra a német vezetők a reimsi fegyverszünetre indultak (melyet 1945 május 7-én írtak alá). Az 1944 június 6-án a partra tett 170 ezer szövetséges katonát augusztus végéig (vagyis 3 hónap alatt) további 2,8 millió angol, amerikai, kanadai, ausztrál és új-zélandi katona követte, amivel 1944 őszére kétszeres lett a szövetséges létszámfölény a nyugati fronton. (Tegyük hozzá: felszerelésben, harckocsik, tüzérség terén is nagy lett az erő-eltolódás. Leginkább az amerikai-brit légi-fölény vált feltűnővé, hiszen a a "D" naptól kezdve egyértelműen a szövetségesek uralták a nyugat-európai légteret.)

Annak a bizonyos napnak azonban nem kevés áldozata is lett. Szám szerint 10 500 szövetséges katona veszett oda Normandia különböző partszakaszain, melyek a Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword elnevezéseket kapták. Ám ennek a 6-7% -os veszteségnek az ellensúlyozásaként 3 hónap alatt felszabadult egész észak Franciaország és Párizs.

A kép forrása: archivo.urgente24.com

Az Overlord-hadművelet 1944 augusztus 30-án egyértelműen sikerrek zárult, Eisenhower, Montgomery és Patton stratégiai győzelmével Rundstedt illetve Model felett. A szövetséges eufória nem ismert határokat.

Az angolok és amerikaiak első megtorpanását csak 1944 ősze hozta el és a hollandiai hidak megkaparintását célzó merész Market-Garden hadművelet, mely sajnos közel ugyanannyi veszteséget jelentett mint a normandiai partraszállás. (A szárnyak nélkül, egyetlen úton előretörő szövetséges páncélosok túl messze voltak a Hollandia belsejében, hidakra ledobott angol-amerikai ejtőernyősöktől, akiket így legázoltak a térségben állomásozó [épp feltöltésre váró] német SS páncélosok.) Az eufóriát megdöbbenés és gyász váltotta a nyugati fronton.

Az 1944 decemberében kibontakozó német ellentámadás (ardenneki-offenzíva) azonban német kudarccal zárult így a szövetségesek eljuthattak végre a Rajnához (a francia-német határra), mely ugyan újabb 3 hónapos megtorpanást hozott, ám ezt követően már a háború végét. Az 1945-ös év márciusában már nyugaton is német földön folyt a harc így mindkét haderő (az angol-amerikai és az orosz is) Berlinhez közeledett. Hitler feladta, április 30-án öngyilkos lett.

A kép forrása: usatoday.com

A normandiai partraszállás nélkül a Német Birodalommal egyedül harcoló Szovjetunió évekig kellett volna, hogy küszködjön a Wehrmachttal. Így azonban a finálé "csak" 11 hónapig tartott: 1944 június 6 után a Szovjetuniónak és a nyugati hatalmaknak 11 hónapra volt szükségük a németek legyőzéséhez. EZT ünnepeljük a mai napon, a világ összefogását a nácizmus ellen és egy jól megtervezett sikeres hadművelet végrehajtását, annak hőseivel együtt.  

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Ha érdekesnek találtad cikkünket, ezeket is ajánljuk figyelmedbe: A lengyel-magyar barátság története, Pestis, Spanyolnátha, Ebola és a COVID, Diktatúrák a két világháború között, Mitől demokrácia egy demokrácia?.

2021.06.06.20:04.

Március 23 a lengyel - magyar barátság napja, mégpedig 2007 óta, amikor erről a két ország parlamentje megegyezett és Lech Kaczynski illetve Sólyom László köztársasági elnökök közös nyilatkozatot írtak alá, felavatva barátságunk első köztéri emlékművét (Győrben, a Bem téren). Felmerülhet bennünk, hogy ez a bizonyos barátság milyen messzi időkre nyúlik vissza és vajon tényleg olyan sok a közös pont a két nép történelmében? 

A kép forrása: visegradpost.com

A legfőbb közös pontokra fókuszálva a legelső alkalom, amikor a két királyság komoly kapcsolatba került egymással Szent Istvánhoz kötődik, aki fiának, Imre hercegnek a halálát követően nem közvetlen rokonait, Vazult és fiait választotta utódául, hanem Orseolo Pétert (leánytestvérének fiát) nevezte meg örökösének. A megdöbbentő döntést követően István megkínoztatta (és ezzel megölette) Vazult, mire fiai, András Béla és Levente hercegek 1031-ben Lengyelországba menekültek, Mieszkó, lengyel fejedelem oltalma alá. A három herceg közül Béla maradt itt huzamosabb ideig, a többiek a Kijevi Ruszba utaztak tovább.

Ugyancsak fontos közös történelmi pont volt, hogy később I. Béla királyunk lengyel hercegnőt választott feleségnek, Piast Richeza (Rixa) személyében az Úr 1060. évében. Ebből a frigyből két nagy királyunk született: I. Géza és Szent László (akik így mondanunk sem kell, anyai ágon félig lengyelek voltak). Időben nagyobb ugrást téve, Károly Róbert a következő uralkodónk, aki jelentős lengyel kötődéssel rendelkezett, mivel 1320 július 20-án feleségül vette Piast Erzsébetet, I. Władysław, lengyel király lányát. A kapcsolat szorossá tette Lengyelország és a Magyar Királyság kapcsolatát, ráadásul egy nagy közös államot is eredményezett, amikor az 1335 -ös visegrádi királytalálkozó után arról született döntés, hogy Károly Róbert és Piast Erzsébet közös gyermeke, az 1326-ban született Nagy Lajos lengyel - magyar királyként uralkodjon apja halála után. Egy olyan időszak következett tehát, amikor 40 éven át (1342 és 1382 között) egyetlen nagy királyságot képezett a magyar és lengyel nép. (Bár hozzá kell tenni, hogy a lengyel ügyekkel inkább az anyakirályné foglalkozott és Nagy Lajos a magyarországi gondokkal volt lefoglalva.).

A lengyel-magyar állam Nagy Lajos korában( forrás: LINK)

A lengyel Jagelló uralkodóház később, 1440 és 1526 között három lengyel uralkodót adott Magyarországnak: Nagy Lajos leányági unokáját: I. Ulászlót (ur.: 1440-1444), unokaöccsét II. Ulászlót (ur.: 1490-1516) és annak fiát, a Mohácsnál elesett II. Lajost (ur.: 1516-1526).

Jelentős lengyel-magyar kapcsolati eseménynek tekinthető Szapolyai János házassága Jagelló Izabella lengyel hercegnővel, mely frigy után ugyan magyar királlyá koronázták (1526 november 11-én), de a riválisával (a szintén megkoronázott Habsburg Ferdinánddal szemben) csatát veszítve menekülnie kellett, mégpedig hova máshova, mint Lengyelországba. Innen tért aztán vissza, a töröknek hűséget fogadva. Fia pedig János Zsigmond Erdély fejedelme lehetett (anyai ágon félig lengyelként).

A következő alkalom, amikor lengyel-magyar állam jött létre, 1576-ra tehető, hiszen ebben az évben május elsején, Báthory István erdélyi fejedelmet lengyel királlyá koronázták Krakkóban, a waweli székesegyházban. A lengyel történelem valódi aranykorként élte meg Báthori uralkodását, hiszen a magyar fejedelem 11 éven keresztül sikerek sorozatát aratta a lengyelek számára, például az oroszok többszöri legyőzésével és Livónia visszaszerzésével.

A Báthory István vezette lengyel-erdélyi hadak jelentős területekkel bővítették Lengyelországot (a térképen rózsaszínnel jelölt területekkel)

Jön a Rákóczi-szabadságharc kora, amikor vezérlő kuruc fejedelmünk, a lengyelországi Breznan várában adta ki híres nyilatkozatát, a Brezáni kiáltványt 1703 május 12-én, felkelésre és Ausztria elleni szabadságharcra buzdítva a magyarságot.

A további közös történelmi pontokat vizsgálva kiemelném még az 1848-as esztendőt, amikor több lengyel tábornok is csatlakozott szabadságharcunkhoz például a Petőfi által Bem apóként emlegetett Józef Zachariasz Bem tábornok is. Ezek a bátor lengyel tisztek itt is ugyanazzal az ellenséggel harcolhattak mint odahaza: az osztrákokkal szövetséges cári orosz haderővel. Ezekben az időkben az abszolutista Szent Szövetség, mely szinte egész Kelet-Európa felett ellenőrzést gyakorolt és a Habsburgok - Romanovok szövetségét jelentette, közös ellenség lett a szabadságra vágyó lengyel és magyar nép számára is.

Bem József tábornok (forrás: wikipedia.org)

Ez a közös ellenségkép jelent meg egy évszázaddal később egy másik szabadságharcunkban is, az 1956-os forradalom eseményeiben is. A Szovjetunió megszállása és a ránk erőszakolt kommunista diktatúra ellen fellázadó magyar forradalom 1956 október 23-án egy lengyel szimpátia-tüntetéssel vette kezdetét (mellesleg épp a lengyel szabadságharcos, Bem József szobránál). A megmozdulást szervező MEFESZ egyetemisták ugyanis szolidaritásukat akarták kifejezni a szovjet elnyomással szembeforduló lengyel vezetők, elsősorban Władysław Gomulka mellett, aki éppen 1956 októberében kísérelte meg a szovjetekkel szembeni reformokat. Ebből a bizonyos lengyel szimpátiatüntetésből lett aztán a magyar forradalom, történelmünk egyik legnagyobb szabadságküzdelme.

A szocialista érában, 1945 és 1990 között megint egy csónakban eveztünk a lengyelekkel, hiszen mindkét ország tagja volt a szovjet vezetésű Varsói Szerződésnek és KGST -nek, majd megint csak egyszerre "váltottunk rendszert" 1989/90-ben. 

Jelenleg a Visegrádi Együttműködés (alapítva: 1991 február 15.) közös diplomáciai és gazdasági érdekszférában tartja a két népet egy 64 milliós, jelentős összefogás keretrendszerében.

A poszt a két nép legfőbb közös múltbéli eseményeire, kapcsolataira fókuszált, a teljesség igénye nélkül. A cikkben felsoroltak mellett még számtalan egyéb múltbéli összefonódás említhető lett volna.

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Ha érdekesnek találtad cikkünket, ezeket is ajánljuk figyelmedbe: Pestis, Spanyolnátha, Ebola és a COVID, Diktatúrák a két világháború között, Mitől demokrácia egy demokrácia?.

2021.03.23.11:48

A kérdés - mely előző posztunk kapcsán heves vitákat generált, így most újra elővesszük - miszerint "mitől demokrácia egy demokrácia" társadalomtudományi, azon belül is politológiai kérdés, de érinti a filozófia és történelem-tudomány területét is. A Monakhosz blog ezen legutóbbi diszciplinán keresztül közelíti meg a "feladványt" és próbál meg válaszokat keresni rá.

A kérdés boncolgatását érdemes Montesquieu (Charles-Louis de Secondat) 1748-as felvilágosodás-kori művével kezdeni, melynek címe: A törvények szelleméről.

kép forrása: courthousenews.com

Ebben a kiváló francia filozófus, jogtudós és író a hatalmi ágak megosztásáról értekezik, kifejtve, hogy az önkényuralom vagy zsarnokság csak a három hatalmi ág - törvényhozás, végrehajtó-hatalom és igazságszolgáltatás - szétválasztásával lehetséges, amikor ezek a tényezők képesek elkülönülni és egymást is ellenőrizni.

„Hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak”

Nos, Montesquieu -nek igaza volt, hozzátéve, hogy az ő korában még nem volt kiemelkedő politikai szerepe a sajtónak. Ez mára gyökeresen megváltozott: ma már a médiát afféle negyedik hatalmi ágnak lehet tekinteni, így a montesquieu -i elveket egy negyedikkel is ki lehet egészíteni, vagyis azt mondhatjuk, hogy alaptézise a törvényhozás (parlament), végrehajtó-hatalom (kormány), igazság-szolgáltatás plusz a média különállását, függetlenségét és szabad működését jelenti. Azt a politikai helyzetet, amikor nem egyetlen ember irányítja mind a négy felsorolt hatalmi ágat.

Ha továbblépünk ezen az úton, a következő további 4 tényezőt emelhetjük ki, a demokrácia garanciájaként: 1. A politikai pártok szabad működése 2. Szabad választások biztosítása, az általános, titkos választójog alapján 3. A népfelség elvének gyakorlása, vagyis annak deklarálása, hogy a legfelsőbb hatalom a nép által választott parlament kezében van, melyet a nép ellenőriz és tagjait le is válthatja 4. A politikai szabadságjogok biztosítása, a szólásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési-pártalapítási jog érvényesülése, amit kiegészít a társadalmi szervezetek szabad működésének garantálása is.

A média független, szabad működése a Montesquieu -i elveknél már meg lett említve, de kihagyhatatlan újbóli hangsúlyozása kiegészítve a "fékek, ellensúlyok (vagy egyensúlyok)" szerepének fontosságával (checks and balances). Ide tartozik az Alkotmánybíróság független, szabad működése, az ombudsmanok rendszere, a népszavazás jogszokása, a kormány pénzügyeinek ellenőrzése (Állami Számvevőszék), az önkormányzatok szabad működése (az önkormányzati jogkörök csorbíthatatlansága), a köztársasági elnöki hivatal politika-, és pártok felett állása, a civil szervezetek szabad működésének biztosítása és még sorolhatnánk több, demokratikus alapjog megemlítésével.

Az eddigiekben levezetetteket érdemes még azzal is kiegészíteni, hogy a politikai-összkép nem fekete-fehér, hanem árnyalatokkal teli. Az egyes országok nem csak demokráciák és diktatúrák formájában léteznek, hanem ezen a "képzeletbeli" tengelyen különböző fokozatok is helyet kapnak. A következő öt kategóriát különíthetjük el a demokrácia-diktatúra relációjában: valódi diktatúrák, féldiktatúrák, tekintélyuralmi rendszerek, korlátozott parlamentarizmust megvalósító berendezkedések, valódi parlamentarizmust megvalósító berendezkedések.

Azt a kérdés, hogy a Föld 200 országa közül, melyek tartoznak az egyes kategóriákba, nagyon alapos mérlegelés után lehet csak eldönteni (de bizonyos szubjektum akkor is marad a dologban). Persze vannak egyértelmű esetek, például Észak-Korea, Kuba, Vietnám, Kína, Irán, Szaúd-Arábia egyértelmű diktatúrák, melyekben a szabad választások és szabad média nem biztosítottak.

kép forrása: planetrulers.com

A fenti térkép - mely egy bizonyos megközelítést képvisel amit blogunk is oszt - 50 diktatúrát jelöl a Föld jelenlegi 200 országából, nagyrészt a posztban említettek alapján (hatalmi ágak különállása, szabad választások, szabadságjogok, szabad sajtó ... stb). Mindenesetre érdemes átgondolni, hogy mi milyen tényezőket emelnénk ki a címben feltett kérdésre.

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

Kevéssé hangsúlyozott téma, de Európa a két világháború között a legkevésbé sem hasonlított egy demokratikus többségű kontinensre. Ami az egyes országokra jellemző politikai berendezkedéseket illeti, 4 típus volt jellemző: totális diktatúra, tekintélyuralmi rendszer, korlátozott parlamentarizmus és valódi parlamentarizmus. Ezek közül csak a legutóbbi jelentett igazi demokráciát (a pártok szabad működésével, a polgári szabadságjogok tiszteletben tartásával és teljesen szabad választásokkal).

Két diktátor a korszakból: Mussolini és Hitler (kép forrása: sootoday.com)

Ami a konkrét eseteket illeti: az 1930-as évek közepén - végén (1933 és 1939 között), vagyis a második világháború küszöbén, totalitárius rendszerben - vagyis teljes diktatúrában - működött: Németország, Ausztria, Olaszország, Spanyolország és a Szovjetunió, tekintélyuralmi berendezkedésben létezett: Portugália, Lengyelország, Jugoszlávia, Bulgária, Törökország, korlátozott parlamentarizmusban: Magyarország, Románia illetve a Baltikum. Valódi demokráciát csupán Anglia, Írország, Franciaország, a Benelux államok, a Skandináv államok, Csehszlovákia, Svájc és Görögország valósítottak meg. 

A totális rendszerek náci és fasiszta rezsimeket jelentettek, illetve a Szovjetunió esetében kommunista diktatúrát. Ausztria az 1938-as Anschluss után lett igazából ide tartozó, viszont Spanyolország a Franco uralom révén, már a polgárháborús időkben (1936-tól) megkaphatta ezt a "cimkét". Kérdéses Magyarország és Románia besorolása is, mely államokban ugyan szabadon működött a parlament, ám bizonyos pártokat betiltottak és a szélsőjobb előretörése, illetve a legfelső elit túlhatalma inkább már a tekintélyuralmat idézte.

Ami a totális rezsimek jellemzőit illeti: akár fasiszta, akár náci, akár pedig kommunista diktatúráról volt szó (az 1930-as évek Európájában) 4 jellemző mindegyikben közösnek mutatkozott: az első a vezérkultusz. A vezér Németországban Hitler [Führer], Olaszországban Mussolini [Duce], Spanyolországban Franco [Caudillo], a Szovjetunióban pedig Sztálin [generalisszimusz] volt. A második az állampárti berendezkedés, melyben nem lehettek szabad választások és pártok, csupán egyetlen egy politikai szervezet, a diktatúrát megvalósító csoport: Németországban ezek a nemzetiszocialisták, Olaszországban a fasiszták (fasce [latin vesszőnyaláb]), a szovjeteknél pedig a kommunisták voltak. Harmadik közös jellemzőnek a félelmet és engedelmességet biztosító állami terrorszervezetek korlátlan hatalma tekinthető. A náci Németországban az SA (Sturmabteilung), majd az SS (Schutzstaffel) illetve a Biztonsági Főhivatal alá rendelt GESTAPO (Geheime Staatspolizei) látta el ezt a funkciót (bárkit letartóztathattak, bárkit megölethettek), a Szovjetunióban pedig a NKVD (Narodnij Komisszarat Vnutrennyih Gyel) alá rendelt Állambiztonsági Főigazgatóság (GUGB) látta el az általános megfélemlítés feladatkörét. Végül a negyedik lényeges közös pont a 30-as évek totális diktatúráiban a lakosság fanatizálása egy bizonyos ellenségkép kialakítása érdekében. A kommunistáknál (a Szovjetunióban) az ellenséget az imperialisták, burzsuák jelentették, az állami ideológia ezek rétege ellen uszított. A szélsőjobbos rezsimekben (a náciknál és fasisztáknál) ez az ellenség hármas meghatározást kapott, úgy mint: kommunisták, zsidók és nyugati hatalmak. Hitler mindhárom csoportot Németország ellenségének tekintette és szónoklatainak nagy része az ezek elleni uszításra épült. Később ehhez kapcsolódott a fajelmélet és az élettérelmélet (Lebensraum), melyek jogosnak állították be a felsőbbrendűnek kikiáltott német nép terjeszkedő harcát az alsóbbrendű népek (pl szlávok) rovására.

Nürnbergi pártnapok (forrás: britannica.com)

Ha az úgynevezett vezéreket vizsgáljuk érdekes párhuzamot láthatunk Sztálin és Hitler között. Hasonlóság köztük például, hogy mindketten komoly tisztogatások és belső leszámolások után lettek teljhatalmú vezetők saját pártjaikban (és saját rezsimjeikben). Sztálin tábornokaival és például Trockijjal számolt le (korábbi fő riválisával), Hitler pedig az SA vezetőivel és a 20-as években még közvetlen harcostársának számító Ernst Röhm -mel (hosszú kések éjszakája). Trockij 1940-ben a generalisszimusz bérgyilkosai által, Röhm 1934-ben SS merénylők kezétől halt meg. (Persze itt egyikük sem állt meg: Sztálin több hullámban sorra irtotta a pártvezetőket [akikben rivális sejtett], Hitler pedig az SS -re támaszkodva merénylet-kísérlete után ítélt halálra ezreket [saját katonái, párttársai köréből "válogatva"]. Mindkettejüket a hatalomféltés motiválta a gyilkosságokra. Hasonlóság még köztük az önfejűség a hadmozdulatokba való folyamatos beleszólás (hozzáértés nélkül) és természetesen a gátlástalan hataloméhség.

Diktátorok segítői, akiktől megszabadultak: Ernst Röhm és Lev Trockij (Hitler és Sztálin áldozatai)

Európa diktatúráinak egymásnak felszülése és harca az egyes ideológiák agresszivitása miatt szinte elkerülhetetlenné vált a 30-as évek végére. Mind a kommunista Szovjetunió, mind pedig a nemzetiszocialista Németország expanzív politikát folytatott, így összeütközésük csupán idő kérdése volt.

Adolf Hitler 1939 szeptember elsején Lengyelország lerohanásával robbantotta ki a második világháborút, majd Nyugat-Európa és a sztálini rezsim megtámadásával tette globálissá.

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

2021.02.24.(18:33)