Kevéssé hangsúlyozott téma, de Európa a két világháború között a legkevésbé sem hasonlított egy demokratikus többségű kontinensre. Ami az egyes országokra jellemző politikai berendezkedéseket illeti, 4 típus volt jellemző: totális diktatúra, tekintélyuralmi rendszer, korlátozott parlamentarizmus és valódi parlamentarizmus. Ezek közül csak a legutóbbi jelentett igazi demokráciát (a pártok szabad működésével, a polgári szabadságjogok tiszteletben tartásával és teljesen szabad választásokkal).

Két diktátor a korszakból: Mussolini és Hitler (kép forrása: sootoday.com)

Ami a konkrét eseteket illeti: az 1930-as évek közepén - végén (1933 és 1939 között), vagyis a második világháború küszöbén, totalitárius rendszerben - vagyis teljes diktatúrában - működött: Németország, Ausztria, Olaszország, Spanyolország és a Szovjetunió, tekintélyuralmi berendezkedésben létezett: Portugália, Lengyelország, Jugoszlávia, Bulgária, Törökország, korlátozott parlamentarizmusban: Magyarország, Románia illetve a Baltikum. Valódi demokráciát csupán Anglia, Írország, Franciaország, a Benelux államok, a Skandináv államok, Csehszlovákia, Svájc és Görögország valósítottak meg. 

A totális rendszerek náci és fasiszta rezsimeket jelentettek, illetve a Szovjetunió esetében kommunista diktatúrát. Ausztria az 1938-as Anschluss után lett igazából ide tartozó, viszont Spanyolország a Franco uralom révén, már a polgárháborús időkben (1936-tól) megkaphatta ezt a "cimkét". Kérdéses Magyarország és Románia besorolása is, mely államokban ugyan szabadon működött a parlament, ám bizonyos pártokat betiltottak és a szélsőjobb előretörése, illetve a legfelső elit túlhatalma inkább már a tekintélyuralmat idézte.

Ami a totális rezsimek jellemzőit illeti: akár fasiszta, akár náci, akár pedig kommunista diktatúráról volt szó (az 1930-as évek Európájában) 4 jellemző mindegyikben közösnek mutatkozott: az első a vezérkultusz. A vezér Németországban Hitler [Führer], Olaszországban Mussolini [Duce], Spanyolországban Franco [Caudillo], a Szovjetunióban pedig Sztálin [generalisszimusz] volt. A második az állampárti berendezkedés, melyben nem lehettek szabad választások és pártok, csupán egyetlen egy politikai szervezet, a diktatúrát megvalósító csoport: Németországban ezek a nemzetiszocialisták, Olaszországban a fasiszták (fasce [latin vesszőnyaláb]), a szovjeteknél pedig a kommunisták voltak. Harmadik közös jellemzőnek a félelmet és engedelmességet biztosító állami terrorszervezetek korlátlan hatalma tekinthető. A náci Németországban az SA (Sturmabteilung), majd az SS (Schutzstaffel) illetve a Biztonsági Főhivatal alá rendelt GESTAPO (Geheime Staatspolizei) látta el ezt a funkciót (bárkit letartóztathattak, bárkit megölethettek), a Szovjetunióban pedig a NKVD (Narodnij Komisszarat Vnutrennyih Gyel) alá rendelt Állambiztonsági Főigazgatóság (GUGB) látta el az általános megfélemlítés feladatkörét. Végül a negyedik lényeges közös pont a 30-as évek totális diktatúráiban a lakosság fanatizálása egy bizonyos ellenségkép kialakítása érdekében. A kommunistáknál (a Szovjetunióban) az ellenséget az imperialisták, burzsuák jelentették, az állami ideológia ezek rétege ellen uszított. A szélsőjobbos rezsimekben (a náciknál és fasisztáknál) ez az ellenség hármas meghatározást kapott, úgy mint: kommunisták, zsidók és nyugati hatalmak. Hitler mindhárom csoportot Németország ellenségének tekintette és szónoklatainak nagy része az ezek elleni uszításra épült. Később ehhez kapcsolódott a fajelmélet és az élettérelmélet (Lebensraum), melyek jogosnak állították be a felsőbbrendűnek kikiáltott német nép terjeszkedő harcát az alsóbbrendű népek (pl szlávok) rovására.

Nürnbergi pártnapok (forrás: britannica.com)

Ha az úgynevezett vezéreket vizsgáljuk érdekes párhuzamot láthatunk Sztálin és Hitler között. Hasonlóság köztük például, hogy mindketten komoly tisztogatások és belső leszámolások után lettek teljhatalmú vezetők saját pártjaikban (és saját rezsimjeikben). Sztálin tábornokaival és például Trockijjal számolt le (korábbi fő riválisával), Hitler pedig az SA vezetőivel és a 20-as években még közvetlen harcostársának számító Ernst Röhm -mel (hosszú kések éjszakája). Trockij 1940-ben a generalisszimusz bérgyilkosai által, Röhm 1934-ben SS merénylők kezétől halt meg. (Persze itt egyikük sem állt meg: Sztálin több hullámban sorra irtotta a pártvezetőket [akikben rivális sejtett], Hitler pedig az SS -re támaszkodva merénylet-kísérlete után ítélt halálra ezreket [saját katonái, párttársai köréből "válogatva"]. Mindkettejüket a hatalomféltés motiválta a gyilkosságokra. Hasonlóság még köztük az önfejűség a hadmozdulatokba való folyamatos beleszólás (hozzáértés nélkül) és természetesen a gátlástalan hataloméhség.

Diktátorok segítői, akiktől megszabadultak: Ernst Röhm és Lev Trockij (Hitler és Sztálin áldozatai)

Európa diktatúráinak egymásnak felszülése és harca az egyes ideológiák agresszivitása miatt szinte elkerülhetetlenné vált a 30-as évek végére. Mind a kommunista Szovjetunió, mind pedig a nemzetiszocialista Németország expanzív politikát folytatott, így összeütközésük csupán idő kérdése volt.

Adolf Hitler 1939 szeptember elsején Lengyelország lerohanásával robbantotta ki a második világháborút, majd Nyugat-Európa és a sztálini rezsim megtámadásával tette globálissá.

[Monakhosz blog-bemutatkozás]

2021.02.24.(18:33)